Peru 2019.

 

Itt fekszem egy Lima-i külvárosi lakás egy olyan szobájának franciaágyán, ami első ránézésre szerintem mindenkiből a „Jézus Mária!!” reakciót váltaná ki, fülledt 28 fok van idebent, a tablet órája, amin írok, hajnal 2-t mutat, (persze otthoni, még nem állítottam át, de még magamat sem) hulla fáradt vagyok, és mégis csodálatosan érzem magam! 

Hogy is kerültem ebbe a helyzetbe? Egy ilyen kezdő körmondat után igyekszem az előzményeket rövidebbre fogni. Sok-sok sátras, biciklis csavargás után, (összeszámoltam, legalább négy évet laktam a legkülönbözőbb országokban eddig sátorban) észrevétlenül a 66. évembe léptem, kicsit rá is untam a sátrazás „gyönyöreire”, kicsit bele is fáradtam. Váltani kell! Persze nem abbahagyni a csavargást, hisz azt már tudósok is bizonyították, hogy azt nem is tudnám, mert a génjeimben hordozom. Csak a hogyanon akartam finomítani. Volt már nekem 2006-ban egy kisbuszom, amit berendeztem lakóautónak, és egy csodálatos Európa-i túrát tettem vele. Tehát, már tudom miért akartam megint hasonlót. Az, akkor el kellett hogy menjen, a pénzügyi helyzet néha kikényszerít az emberből fájó döntéseket, de minden pótolható, egy kis akarattal újra teremthető. Kisebb léptékekben gondolkodva, igazodva a mostani lehetőségekhez, terveztem egy szerényebb, de megfelelő, egy kis furgonra kivitelezhető, tulajdonképpen „önjáró sátrat”. Az anyagiakat egy barkácsáruházban polcszervizesként elhelyezkedve kezdtem összeszedni. A munkahely két hónap után megszűnt, csak nagyon szerény furgon ára gyűlt össze. Talán bele vágtam volna így is, de végül egyéb dolgok az életemben eldöntötték a kérdést. Nem lesz kocsi. (Egyelőre, hisz a tervek nem azért születnek, hogy csak úgy lemondjunk róluk.)
Viszont, ha már dolgoztam, legyen belőle egy emlékezetes út. Az alapkoncepció egy délutáni két órás nézelődés alatt állt össze. Másik kontinensben gondolkodtam, ahol még nem jártam, és vannak csábító látni, megismerni valók. A repülőjegy árak villámgyos átnézése hozta meg a döntést, Peruba megyek. A repülőjegy, kicsit furcsa kanyarokkal, de KLM-el, oda-vissza 160 ezer Ft. alatt volt. Megvolt egy 27 napos intervallum, ezt kellett kitölteni programmal. Először úticélokat kijelölni, az ottani, csak szevezetten elérhető programokat kijelölni, megkeresni hozzá a legolcsóbb, időbe mindenképp egy kis ráhagyással csatlakozó buszjáratokat, majd végül a szintén legolcsóbb szálláshelyeket. (Jézus Mária kategória is becsúszhat ilyenkor.)
Ez csak ebben a sorrendben lehet, és ráadásul úgy, hogy minden megtalált alkalmas helyet, járatot, programot azonnal foglalni. Jártam már meg úgy, hogy találtam egy jót és olcsót, (akár szállás, akár busz, akár repülő), kiléptem a keresésből, és mikor nem sokkal később visszatértem, már jóval drágább volt. Rossz nyelvek szerint a programokba olyan motor van beleépítve, ami az IP cím alaján észleli a visszatérő, tehát „érdekel” kategóriájú potenciális vevőt, és megemeli a kínálati árat. „Ha érdekel, ennyit is megadsz érte!”. Szállást mindig a Booking.com-on keresek, soha nem csalódtam bennük. Buszokat az adott ország nagyobb társaságainak listáját lekérve, és a honlapjaikat összehasonlítva választok. Repülőjegyet sokan rendelnek a különböző keresőoldalakon, ügynökségeken, nekem más módszerem van. Először is a célállomás repülőterének az érkezési oldalát nézem, honnan jönnek, milyen társaságok. Aztán az azok kiindulási állomását kezdem közelíteni az én starthelyemhez, értelemszerűen Budapesthez. Már csak a külöböző útvonalak árait kell összehasonlítani, és azonnal foglalni. (Ez, amit elsoroltam, tehát a repülők, buszok, szállások egyeztetése és lefoglalása 4-5 óra alatt, egy délután meglett.)
Így jöhet ki az a tényleg nagyon kedvező árú, de érdekes útvonal, mint most nekem. Budapest-Madrid-Amszterdam-Lima. És vissza ugyanígy. Hat járat, összesen kb. 40 óra repülés, de megéri. Az árpolitikát nem értem, hisz ha Budapest-Amszterdam-Lima járatokat választok, jóval drágább lett volna. Ha eszembe jut, hogy én hazafelé, Amszterdamból rövidítek, és közvetlen Pestre hazarepülök, az utazási szerződés megszegéséért olyan pert akasztanak a nyakamba, amikből a híradások szerint most is több tucat folyik, és amiken a légitársaságok sorra nyernek sokezer eurós kártérítési pereket az ügyeskedő utasoktól. Még csak a kapott számla érdekessége, odaút ára kerek 500 euro, a visszaút 2!!! euro. Végösszeg 502 euro. Feltétel, 4 napnál hosszabb, 90 napnál rövidebb kint tartózkodás. Szóval, sok mindent nem értek ebben, de nem is érteni kell, hanem használni. Tehát, így jött létre ez az út. Jobb lett volna az élményeit megosztani egy társsal, kettesben szórakoztatóbb egy ilyen kaland, de azt is tudomásul kell venni, hogy nem mindenki vállalja be ezeket a körülményeket, nem mindenki tudja élvezni a talán túl kalandosra sikeredhető körülményeket, és én is nyugodtabb vagyok, ha csak én vagyok a tét, és csak magamra kell figyelni, magamról gondoskodni. Az egyéb izgalmas előzményeket majd az adott szituációhoz csatolva mesélem el. Most eljött a tervezett indulás napja, március 12., tehát vágjunk bele.

 

Az első nap, az indulás napja, március 12. kedd.

 


Az útra vinni szándékozott cuccokat már sok nappal előtte megterveztem, átgondoltam, listáztam. Hétfőn gyorsan mindent becsomagoltam, így az indulás előtti este nyugodtan fekhettem (volna) le. De az az érdekes tulajdonságom van, hogy ha valahová megyek, vagy a családból bárki, tehát időre kell kelni, akkor nem tudok aludni. Most egy kis altatóval rásegítettem, így reggel fél ötkor jó ideig kukorékolt a kakas a telefonból, elég sokára jöttem rá, hogy az nekem szól.
Gyors öltözködés, indulás, és fél órávall az első gyors indulása előtt már az állomáson voltam. Optimista ember lévén, már a hazaútra is megvettem a gyorsvonati pótjegyemet, amivel nagyon megkeverhettem szegény pézntáros hölgyet, ugyanis mindkét jegyet április 7.-re adta, az odaútit is. Ez némi fennakadást okozott a kalauznak, még többet a most febukkanó ellenőrnek, de végül szerencsésen sorban álltam Ferihegyen a biztosági ellenőrzésre. Levetkőztem, de biztos voltam, hogy „fennakadok” volt nálam olló, nordic walking botok, folyadék, rengeteg elektromos kütyü, de megtört egy régóta tartó folyamat, nem kellett magyarázkodnom, kérnem. Jó kezdet.
Elsőbbségit vettem a Ryanair-nél Madridig, hiszen rengeteget szigorítottak a poggyásszabályzaton, de így 1400 ft plusszért vihettem kettő, egy kis és egy nagy kézipoggyászt a fedélzetre. Csak egyet vittem, és a minimalista tervezésnek köszönhetően az egyetlen hátizsák, amivel jöttem, mindennel együtt 9 kg. És ebben benne van a napi használatra, (ivóvíz, fényképezők, stb.) magammal hozott tartalék,kis hátizsák is.
Szerencsés nap volt, mind a MÁV, mind a Ryanair meghazudtolta önmagát, pontosak voltak, kicsit korábban leszálltunk Madridban. Induláskor reggel 0 fok, délben Madridban 24 fok. Egy kis szoktatás a várhatókra.... Úgy terveztem, hogy maradok a reptéren az Amszterdami járat indulásáig, de ott ugrott be, hogy az jó pár óra még. Kiléptem az épület elé, az utolsó előtti ember szállt fel a (érdekes, ott is) 200-as buszra. Én voltam az utolsó. Az 1.50 euró, amibe a jegy került, véletlen épp zsebben volt, fél óra múlva a Pláza America három színtes földalatti buszállomására süllyedtünk a mélybe.
Mikor napvilágra kerültem, rögtön öltözék-átrendezés következett, magyarul vetkőztem. Semmi célom nem volt, táguló körökben jártam az utcákat, tereket, akklimatizálódtam a spanyol(os) környezethez, és már csodálatosan éreztem magamat. 15 éve voltam utoljára itt, sokat változtunk mindketten. Egy üveg Colát vettem, inni már muszáj volt, bár óvatosságból reggel óta nem ittam semmit. Gyorsan elszaladt ez a pár óra, indult vissza a busz.
A Barajas reptér négy terminálosra bővült, a KLM gép a hármasról indult, de a busz szerencsére ide is elvitt. Egyszerű becsekkolás, probléma mentes biztonsági beléptetés. Az első rossz szájíz a sorbanállásnál, a kapunál volt, nagyon kemények voltak a csomagokkal. Épp előttem egy lánnyal csomagoltatták ki az enyimnél szemre kisebb hátizsákját, és felét (az igaz, általuk adott céges szatyorban) vihette fel kézipoggyászként, a zsák ment a csomagtérbe. Engem szó nélkül felengedtek.
Útközben megdőlt az a tévhitem, hogy a „neves” légitársaságiknál tágabb az sorok közötti lábtér, mint a fapadosoknál. Ugyanolyan kényelmetlenül szűk volt. Meleg, mit meleg, megfoghatatlanul forró vacsorát kaptunk, és mikor egy idő után a műanyagtetőt feltudtam tépni, na mit láttam? Esküszöm Nagymamám csinált valamikor ilyen krumplistarhonyát. Mert az volt! A teteje megcifrázva egy kis paradicsomkockával, de ízes, fűszeres tarhonya volt szafttal, csípős is volt egy kicsit, de adtak hozzá sót-borsot. Egy kis deszert, kávé, ital, és már ereszkedtünk is a holland fővárosba.
Kint kemény szél vágta a hideg esőt a 3 fokos levegőben, lehetett visszaöltözni. Síma beléptetés, és már kereshettem is a vonatot, amivel az előre foglalt szállodámhoz mentem. Igenám, de Schiphol hatalmas, még sosem voltam, nem volt egyszerű feladat. Megtaláltam, már csak jegy kellett. Az automata valamiért nem fogadta el a kártyámat, nyitott vasúti pénztárat kellett keresni. Éjfél volt. Nagynehezen minden összejött, nemsoká 130-al száguldottam a Via Amsterdam hotel felé.
A tök sötét, külvárosi vasútállomásról nem lett volna egyszerű az esőben, hatalmas szélben megtalálni, ha nincs a Google térkép útvonaltervezője, ami minden következő lépésemet bemondva, kézenfogva vezetett a 10 pecre levő szállodáig. Bár, inkább Hostel, az első emeleti szobába negyedikként érkeztem. Nem örültek nekem, hajnali egy volt. Jutalomként én kaphattam a három emeletes ágy első emeleti fekhelyét. Felkűzdöttem magam, és gyors elalvásban reménykedve vackoltam be magam, mikor az alattam levő keményen horkolni kezdett. De, valahogy csak reggel lett.

 

A második nap, március 13. szerda.

 

A többiek még aludtak, a „horkológép”, az alattam alvó indiainak kinéző srác nézett fel. Csendben és gyorsan öltözködtem, nem sokat aludtam, de legalább ágyban voltam, nem reptéri széken. (A padokat is úgy csinálják, hogy ne lehessen lefeküdni.) Kint eső, szürkeség, és őrületes szél. Viszont a hollandokat kemény fából faragták, amúgyis biciklis nemzet, na meg már szokták is, rengetegen tekertek munkába, iskolába, dacolva az elemekkel, jókedvűen, és gyerekek hajadonfejt, némelyik pólóban. Brrrrr... Felébredtem a látványtól.
Vasút, már rutinosan, és pár perc múlva a reptéren kávéztam. A Schiphol hatalmas területen fekszik, öt-hat terminál, száznál több kapu, nem volt egyszerű megtalálnom a tengerentúli járatok terminálját. A zsúfoltság még kezelhető volt, tulajdonképpen gördülékenyen haladt minden. A biztonsági ellenőrzés még lépett egy lépcsőfokot a megszokotthoz képest, a bebocsájtás itt öt fokozatú volt. Természetesen csomag átvilágítás, röntgenkapu, ezután mindenkinek egy nagyon aprólékos személyi motozás, (vagy a tapi talán jobb szó) a legintimebb részek, a ruhák varrásainak, hajtásainak tüzetes átvizsgálásával. De, első a biztonság! Még egy kapu, útlevél szkennelés, két állású arckép készítés, és már bent is voltam.
Az én beszállításom a kiírás szerint 10 perc gyalog, de a jó eligazításnak köszönhetően könnyen megtaláltam. A hatalmas gép már ott állt, a leendő utastársaim tömege már várt a beszállításra. Itt már picit éreztem, hogy mennyire számomra egzotikus világba igyekszem. Igazából legnagyobb részt hazatérő peruiak várakoztak, volt egy kb. harminc fős kínai csapat, és pár európai. Még a beszállítási ceremónia is elég hosszadalmas volt, akkor érkezett csak a személyzet, vártunk rájuk. Megszámoltam, 18 fős volt. 12 stewardess, és a pilóták. De, végül mi, földi halandók is sorra kerültünk.
A gép a Boeing 777-300-as széria volt, a legnagyobb két hajtóműves gép. Újnak tűnt, elegáns volt, de az ülésszélesség, lábrész itt is csak „fapadosnyi” volt. Kivéve a Business osztályt, ott ággyá nyitható szeparált fotelek voltak a fülkékben. Egy sorban 3+4+3, tehát tíz ülés volt, így érthető volt a négyszáznál több utas. Az üléseken párna és pléd várt, hisz 13 óra repülési idő állt előttünk. Tulajdonképpen telt ház volt, egy-két hely maradt üresen. Az egyik pont mellettem. A hármas rész középső ülése volt az enyém, de az ablak mellé nem jött senki, így az is az én felségterületemmé vált.
Felszálltunk. Egy közel 13 órás útról nem sokat lehet írni. Az már nem jó, ha esemény van. Nyugatnak haladtunk, először Franciaország, majd Spanyolország fölött. Aztán következett az Atlanti óceán átszelése, és bő nyolc órás repülés után Dél-Amerika fölé értük, szinte pontosan Caracas, a háborgó Venezuela fővárosa fölött. Jött Kolumbia, majd Peru. A Nappal egyirányba, csak kicsit lassabban haladtunk, így az alkony is később jött el. Az óra szerint csak hat és háromnegyed óra telt el az indulás óta, a másik hatot kellett visszaállítani rajta.
Unalmas volt az út, hiába próbálják az ilyen interkontinentális utakat feldobni. Minden ülés hátulján egy 10”-os képernyő van, rengeteg választékkal filmből, TV csatornából gyermek műsorokból. Nagyon sok nyelven, magyar nincs közte. Van egy több funkciós GPS-es repüléskövető rendszer, kb. olyan, mint Flight24, csak jobb. Gyakran járt a személyzet is, több, ki tudja minek nevezhető étkezés is volt. Talán ebéd, uzsonna, és legalább két vacsora. Ital szabadon, kávé, tea, desszertek, ezekkel is telt az idő.
Én az induláskor ajándékba kapott fülhallgatóval zenét hallgattam, olvastam, megnéztem egy magammal hozott filmet, (magyarul) ettem, ittam, néha sétáltam, fél órákra elszunnyadtam. És, persze aprólékosan átgondoltam sokadszorra mindent. Volt mit, ennyire ismeretlenbe még nem ugrottam fejest.
Az ötlet, a foglalások, az útiterv, ahogy már írtam, órákat vett igénybe. Aztán következett az ismerkedés az úticéllal. Ilyenkor a lexikális része jön először. Nagyvonalakban megismerkedtem az ország adataival, népességével, időjárásával, közlekedésével, földrajzával. Azután jön ugyanez finomítva, a konkrét uticélokra vonatkoztatva. Persze, mivel ezek többnyire száraz és sokszor több éves, már régen elavult tudnivalók, ez csak az alap. Egy ilyen útra készülve a mával, a pillanatnyi helyzettel, a valós, mások által a közelmúltban megtapasztalt hétköznapi, de rám, a terveimre, lehetőségeimre nagyon is kiható dolgokkal kell megismerkedni, azok a legfontosabbak. Hogyan?
Először is jöttek a fórumok. Ilyen szempontból áldás az internet. Aztán a különböző utazási oldalak, TripAdvisor és társai. Persze nagyon fontos a megszerzett információnak először a dátumát megnézni, majd lehetőleg más forrásból ellenőrizni. (Egy ilyenbe én is belefutottam. Több forrás is felhívta a figyelmet az un. TAM kártya életbevágó fontosságára. Ez egy adatainkat részletesen tartalmazó – beleértve szálláshely igazolás, anyagi feltételek bemutatása, stb. – űrlap, amit a belépéskor ellenőriznek. Le kell pecsételtetni, mindig magunknál kell tartani, és kilépéskor le kell adni. Anélkül nem jöhetsz el. Az űrlapot a repülőn adják, de a perui kormány honlapjáról le is lehet tölteni. Letöltöttem, minden kérdést precízen lefordítottam, és elkészítettem bemutatásra, hogy ne a gépen kelljen irkálni. Gyanús volt, hogy a gépen nem osztották. Mindegy, én előkészítettem. A beléptetés 20 másodpercében megkérdezték, hogy mi az utazás célja, beírták, hogy turizmus, és jó szórakozást kívántak. Szó sem esett TAM-kártyáról. Valamikor közben megszűnt, de nagyon sok, nem régi utazási tanácsadónál még szerepel. És ez csak egy.)
Regisztráltam magamat a sokat szidott Facebook egyik közösségébe, a Dél-Amerikai magyarokéba, és tanácsokat, ötleteket kértem az esetleg itt élő magyaroktól, első kézből. Itt kaptam félórán belül üzenetet egy nagyon kedves Hölgytől, Katalintól. Családi kötöttsége okán rengeteg hasznos és fontos ötletet, tippet, figyelmeztetést tudott adni, valamint azt a biztonságot, hogy tartjuk a kapcsolatot most is. Ő adta az ötletet is, hogy keressem fel a Konzuli Szolgálat oldalát, részint nagyon sok naprakész információ van az oldalon, részint tudtam magam regisztrálni, és így nyomon követhető vagyok, valamint egy kontaktszemély megadásával ővele is feltudják venni a kapcsolatot probléma esetén.
Aztán van mindenütt egy legfrissebb hírek honlap is, ez itt a Peru news, ezt olvasgattam indulás előtt. Tehát ezek voltak a felkészülés forrásai. És megmondom őszintén, nagyon kevés jó dolog volt benne, a kép napról napra sötétedett. Alapjában véve a közbiztonságról az a vélemény, hogy kimondottan rossz. Érvényes ez főleg Limára. A város nagyon gyorsan túlnépesedett az utóbbi időben, ellenőrizhetetlenül felhígult a lakóság. A népességre csak becslések vannak, de a legóvatosabbak is 10 millió fölé teszik az itt élők számát. Ez megélhetési gondokat, következésképpen bűnözést hoz magával. Rengeteg emberrablás, (emiatt őrzik az iskolák bejáratát géppisztolyos rendőrök, páncélautók. Emiatt nehéz és bonyodalmas pl. SIM-kártyához jutni.) A rablások, lövöldözések rendszeresek. A fórumokon többen számoltak be arról, hogy naponta többször is kirabolták őket. Az ATM-eket (állítólag) több lépcsős bandák figyelik. Úgy írták „ az első üt, a második szúr, a harmadik lő.”) Persze, azért érdemes mindent fenntartással kezelni, esetleg ellenőrizni, de néha az még ijesztőbb.
A Peru News naponta több gyilkosságról, sőt rendőr áldozatokról írt. Gyakori az ember, - gyermekrablásról szóló hír. Indulás előtt egy héttel a Konzuli Szolgálat lapján olvastam, hogy a Porto Maldonado melletti dzsungelben a katonaság akciót indított az illegális fakitermelés és aranybányászat megszüntetésére. A bandák visszavágtak, és megtámadták azt az őserdei szállodát, ahová két hét múlva megyek, az idegenvezetőt lelőtték, a 40 fős csoportot elrabolták. Ezt fényképekkel a hírportál is megerősítette.
Ráírtam az irodára, aki az utat szervezi. Azt a választ kaptam, hogy igaz, nagyon sajnálják a munkatársukat, de ilyen még nem volt. A turistákat csak alku alapként vitték el. Biztosak benne, hogy a hatalmasra duzzadt rendőri és katonai jelenlét miatt biztonságos és zavartalan lesz az út, úgyhogy menjek bátran. Hát, jó! (Valaki megkérdezte, mióta kint vagyok, hogy biztonságban érzem-e magam? Természetesen nem! Aki itt biztonságban érzi magát, az felelőtlen, és maga ellen hívja ki a sorsot. A következő kérdés az volt, hogy félek-e? Természetesen nem! A félelem kioltja az utazás szépségét, élvezetét. Ha félnék, el sem indultam volna.)
Tehát ezek átgondolásával, és a felsorolt foglalatosságokkal eltelt az idő, és megkezdtük a leszállást. Sima landolás, a kapitány 27 fokot jelentett hőmérsékletként. Az érkezési oldal átlátható, percek alatt a beléptető kapunál voltam, ahol a rövid procedúrát már leírtam. Csomagra nem kellett várnom, a kijáratnál még egy röntgen folyosón átvilágították a hátizsákomat, majd kiléphettem a fogadó csarnokba.
Na, itt már voltak emberek, nyüzsgés, kiabálás, hőség. A hozzátartozók tömegéből pár tábla emelkedett ki, akikre valamilyen transzfer várt. Az egyiken az enyém. Integettem Danielnek, hogy a kordon után találkozunk. Egy alacsony, szemüveges, szakállas, majd derékig érő hajú, mosolygós, barna bőrű férfi mutatkozott be, Ő Daniel, a Hospedale Casa Viru tulajdonosa. (Igazgatója, recepciósa, szakácsa, felszolgálója, takarítója, londínere, mandínere, szóval Ő maga Casa Viru.)
Sokat leveleztünk a foglalás óta, (a foglalás visszaigazolása után a Booking.com „átad” a szálláshelynek.) már szinte ismerősök voltunk. Ő kérdezett rá a transzferre, hogy várjon-e a reptéren, amit természetesen kértem. (2700 Ft-nyi sol) Szinte mindennap érdeklődött, hogy rendben van-e minden, változott-e valami. Kifele menet, a repülőtérnek van egy zárt, sok fegyveressel őrzött előtere, talán parkolója, azt magyarázta Dani, hogy oda nem jöhetett be, gyalogolnunk kell egy kicsit. Ahogy innen kiléptünk, szembe vágott Lima! Iszonyatos, első látásra kaotikus forgalom, zaj, folyamatos kiabálás, és dudálás.
Kiderült, nem kocsival jött értem Daniel, hanem majd taxival megyünk. Természetesen megrohantak bennünket, mindenki szerintem a legtutibbat, a legolcsóbbat kínálta. Itt annyi közbevetés, hogy Limában szinte mindenki taxis. Megbízhatónak minősített, regisztrált, elfogadható utazási körülményeket biztosító társaság pár van csak, ezek standokat üzemeltetnek az érkezési oldalon, ott lehet rendelni. Többnyire Mirafloresben, az elegáns turista negyedben, és a városközpontban fordulnak elő.
A ránk rohanó taxisok maszekok voltak. Ezek rengetegen vannak, természetesen jelzés nélküliek, és elképesztő állapotú kocsikkal közlekednek. Ezekre vonatkoztak a kapott biztonsági tanácsok: előre alkudjunk meg, (óra egyikben sincs) írassuk egy darab papírra az összeget, beszálláskor nézzünk be a hátsó ülésre, és lehetőleg a csomagtartóba. Csak olyan kocsiba szálljunk, ahol a sofőr és én/mi vagyunk. Beszállás előtt írjuk fel, fényképezzük le a kocsi rendszámát, és ezt küldjük el SMS-ben egy ismerősnek. Menet közben néha pillantsunk a telefonunk GPS-ére. Ennyi, és már mehetünk is!
Ezeket most a vendéglátómra bíztam. Ő keresett, talált, és harsány dudaszó közben elmerültünk a kaotikus forgalomban. Negyed óra múlva egy csöndes mellékutcába kanyarodva megérkeztünk. Daniel fizetett, majd elszámolunk. Egy egyszerű, külvárosi pici, kockaszerű házikó, semmi cégtábla, utalás arra, hogy ez Hospedaje, (szó szerint „szállás”) ez egy apró magánház. Az utcafrontra egy erős rácskapu nyílik, ezt kinyitva apró, zárt udvarra jutunk. Se ki, se belátni az utcára nem lehet. Innen nyílik ugyancsak vastag ráccsal védetten a nappali. Beljebb étkező négy hellyel, arra nyílik a konyha, a közös WC- fürdőszoba, és egy kis folyosó a pici belső udvarra. Ott farost lemezekből 6 apró kis szobácska lett kialakítva, 2x2 méteresek, egy ágy, egy éjjeliszekrény. Tényleg csak egy egyéjszakás menedék.
A folyosóról nyílik még két szoba, olyan 3,5x3,5-es, egyikben két ágy, a másikban franciaágy, szekrény, komód. Ez lett az enyém, a 7 éjszakámmal magasan én vagyok a leghosszabb itt tartózkodó. A célnak megfelelő kis szoba, a végletekig egyszerű, festve kb. húsz éve lehetett, a bútorok dupla annyi korúak, az ablak mellett centis rés, a lehulló vakolat farost lap kockákkal van fedve, de amire én használom, tökéletes. És itt egy kis önbírálatot kell gyakorolnom. Az első este, az első benyomásból leírtam a „Jézus Mária érzést”. Most, amikor ezt írom, már túl vagyok három itt töltött napon. És be kell vallanom, hogy az érzés, az első benyomás, és az alkotott vélemény alapját az otthoni életem, megszokásaim és elvárt színvonal alkották. Nem szabad! Itt itt vagyok, és az itteni viszonyok alapján lehet csak minősítenem. Az talán az igazi minősítés, hogy esténként örömmel, és nyugalommal térek haza, otthon, és jól érzem itt magam.
Tehát, elfoglaltam a szobát, Daniel megmutatott mindent, és a kedves „Az én házam, a te házad!” köszöntéssel ide adta ház kulcsait. Itteni idő szerint este kilenc, otthon hajnal 3, nagyon fáradt voltam. Ágyba zuhantam. (Hogy hajnal 3-kor, otthoni reggel kilenckor, ahogy szoktam, felriadjak.) Nem lesz ez egyszerű!

 

3. nap, március 14, csütörtök.

 

Visszakínlódtam magamat egy olyan felületes félálomba, és reggel 7-ig még sikerült szundítanom. az elv az volt, hogy egyre táguló körökben fedezem fel Limát. Első a reggeli volt, (benne van az árban) majd rögtön elmentem a 10 percre levő Metro nevű szupermarketba valami reggeliért. Persze ez nem pikírtség, nem svédasztalos reggelit ígértek. Ez egy klasszikus kontinentális reggeli volt, zóna adagban. Egy deka vaj, két deka eperdzsem, két zsemle. Tea, instant kávé szabad.
Ahhoz, hogy a szállodában, meg a boltban fizetni tudjak, peri nova sol, röviden sol kellett, az itteni fizetőeszköz. Próbálkoztam Szegeden, (én optimista) aztán Madridban, majd Amszterdamban, sehol nem tudtak adni. Az egyik szintén sarkalatos figyelmeztetés a pénzváltásról szólt. Csak megbízható, hivatalos helyen váltsunk, repülőteret a nevetséges illeték miatt felejtsük el, ATM-et felejtsük el, utcai pénzváltókat felejtsük el, nagyon sok hamis pénz van forgalomban.
Megkérdeztem Danielt hol biztonságos váltani? Egy kis kanyar. Peruban az angollal nem túl sokra mégy. Nem is szeretik használni, nagyon kevesen is ismerik. Daniel első este szabadkozva magyarázta, hogy nagyon gyenge az angolja, megnyugtattam, hogy az enyém is, azóta jól elbeszélgetünk, megértjük egymást. Az utcán is, boltokban is bátrabban használom az angolt, mint Londonban. Tehát kérdeztem, és Ő elmagyarázta, hogy a szupermarket mellett van biztos váltóhely. Odaértem, a szupermarket mellett ott egy bank. Bár, mindkettő zárva. Nyitott volt viszont a két gépfegyveres őr, mondták, hogy 9-kor nyitnak. Kerültem egyet, megnéztem a közeli piacot, az is aludt még.
Ugye, a keresztben váltások a leggazdaságtalanabbak. Otthon olvastam, hogy olyan második elfogadott pénznem a dollár, bár, sok helyt közvetlenül nem fogadják el. Én azt hoztam ki. Figyeltem az árfolyamokat, egy dollárért 3.20 körüli solt adtak, egy sol otthon 84-87 ft-ba kerül, de ezek banki középárfolyamok. Én a dollárt otthon 282-ért vettem. A bank nyitása után bementem, mondtam mit szeretnék, közölték, hogy az aktuális vételi árfolyam 3.07. OK, akkor annyi. Beváltottam 270 dollárt. Útlevél, (csak a fénymásolat volt nálam, de elfogadták) hosszas adminisztráció, végül megvolt a csere.
Vásároltam kaját, egy ballon vizet, (mindkettőről még később) majd haza jöttem. Kifizettem Danielt, mutattam, hogy milyen rossz a dollár. Sopánkodva magyarázta, hogy Ő nem a bankra gondolt, hanem a szupermarket épületében, vele szemben van egy Western Union, arra. A bankok drágák! (De biztonságosak, gondoltam akkor magamban.) Pótreggeli, majd megkérdeztem melyik szolgáltatót ajánlja előre fizetéses, egyhónapos mobilnet SIM-kártya vételére, mert a Metróban mind a 4 legnagyobbnak láttam standját. Ő az Entelt ajánlotta, az otthoni tájékozódás szerint is a második legjobb, és olcsó. Visszamentem, kíváncsiságból a Western Uniont kerestem meg először, 3.27-et adtak egy dollárért. Dolláronként 20 céntimót vesztettem a túlzott óvatossággal. 55 solt, vagyis kb. 5000 Ft-ot. Ez volt a tanulópénz, legyünk óvatosak, de ne görcsösen!
Jött a SIM-kártya. Gyorsan megegyeztünk mit akarok, kérte az útlevelet. Jött a fénymásolat, jaj, az nem jó! Csak az eredeti. Több helyről kaptam tanácsként, hogy készítsek több fénymásolatot az útlevélről, tartsam különböző helyeken, és városnézéshez, amikor nem muszáj, sosem vigyem magammal az eredetit. Ezt próbáltam megértetni az amúgy kedves hölggyel, aki végül meglágyult. Nekilátott a procedúrának, ami jó egy óra hosszát tartott. Ezer űrlap, aláírás, pótadatok, útlevél- másolat lefényképezése, regisztrációk, egy külön pénztárban fizetés, de végül meg volt. Még a telóba is belerakta, bejelentkezett, aktiválta, és működött. 30 nap, 2 GB, és bármikor lehet rátölteni. Mindez 29 solért, kb. 2600 Ft-ért. Az ide-oda váltogatások után, csak úgy belső használatra most már mindent úgy számolok, hogy egy sol, 90 Ft. Azóta használom a netet, és igen gyenge. Nyílt terepen még csak-csak, de pl. itt a házban szinte egyáltalán nem jön be. Igaz, itt van wifi. Igaz, a szobában az sem jön be, ki kell ülni a társalgóba, Daniel gépe mellé, úgy használható. De, ne legyek maximalista!
Mire mindez megvolt, dél elmúlt. (Mostantól persze mindent itteni időben írok.) Csavarogni indultam, szinte „csak úgy”. Az igazi cél az volt, hogy felvegyem a fonalat, az itt élők ritmusát, az utca, a hétköznapi élet feelingjét, tehát minél hamarabb „itthon érezzem magam”. Ez nem szokott gondot okozni, most azonban tényleg kicsit messzebb vagyok mint szoktam. Limáról papír alapú, kiterithető térképpel még nem találkoztam. Itt sem. Pár óra alatt rájöttem, hogy nem is fogok. Lehetetlen. Így maradt 3 jóbarátom, Google térkép, Tom-Tom navigáció, és (offline is) OsmAnd térkép. Mindenre elég.
A másodlagos cél az óceán partja volt, a Csendes-óceánnál még nem jártam. A szállástól kb. 3-4 km-re volt toronyiránt, arra indultam. Szintén a tanácsok egyike volt, hogy inkább minél egyszerűbben, minél hétköznapian öltözzünk, olvadjunk bele tömegbe. Megfogadtam. Egy viseletes otthoni tréningnadrág, egy póló, egy nyűtt szandál. Ez volt a viselet. A kis hátizsák is velem volt, benne ivóvíz, telefon, útlevél másolat. Zsebben 20-30 „kötelező” sol. ( A tanácsok szerint, hogy azért legyen mit elvinni, ha valaki ezzel próbálkozik.)
Az ivóvíz. A sétákra azért viszem, mert bár ittam már sokfelé folyókból, patakból, vízesésből, gleccser-patakból, még sehol nem volt bajom. A görög csapvíztől is nagyon óvtak, évekig ittam. Azonban a limai vezetékes víztől minden forrás, mindenki a leghatározottabban óvott. És, az ember ne hívja ki a sorsot maga ellen, ha nem muszáj! A szállodai kávéhoz, teához, leveshez is azt a vizet használom, amit a szupermarketból hozok. 7 literes ballon, 7 sol, két napra elég.
Haladtam a part felé, meglepően tiszta utcákon, egzotikusan virágzó fák, pálmák között, és figyeltem a környezetet. Az már feltűnt, hogy erre, a külvárosokban, nagyon egyszerű az építési mód, padlás nélküli, lapostetős, általában egy emeletes, viszonylag keskeny kockák vannak egymás mellé rakva. Az utcafront vagy közvetlen a járdára nyílik, vagy pici előtér, előkert van, de mindkét esetben masszív, többnyire vas ajtó nyílik az utcára, néha rács, de általában tömör, beláthatatlan. Ahol kerítés van, ott a tetején mindenütt vastüskék, betonba ágyazott üvegcserepek, néhol NATO-szögesdrót van. Rossz tapasztalatú múlt szülhette ezeket.
A másik talán félelem szülte érdekesség volt itt a zárt háztömbök sora. Egy-egy nagyobb utcák által határolt tömb, a benne futó kis mellékutcáinak összes bejáratánál hatalmas, masszív vaskapuval le van zárva, mellette őrbódé, és rajta a felirat, hogy mettől meddig van nyitva. Tehát adva van egy 500x500 méteres tömb, a nagyobb utak felől a házakon levő biztonsági berendezésekkel, rácsokkal, stb. zárva, a benne levő mellékutcákon pedig ellenőrzött ki-be járás. Éjszakára pedig egy hermetikusan lezárt városrész.
A St. Miguel kerületben jártam, a néptelen kis mellékutcákon pedig egyszer csak kiértem a partra. Ami le volt zárva. A víztől a part menti útig húzódó kb. 2-300 méteres sáv le volt kerítve átláthatatlan zöld vászonnal, ameddig a szem ellátott. Bent nagy munkagépek, néhol, ha sikerült bekukkantani, munkások, daruk, földmunkagépek. Elindultam délnek, hátha sikerül lejutni a partra. Két km után feladtam, és elindultam vissza. Másnap derült ki, hogy az egész part, Callotól kb. Margaritáig, jó 15 km hosszan le van zárva, egy gigaépítkezés zajlik.
Útközben, a parton egy jó 500x500 méteres teljesen zárt tömb, 5 méter magas falakkal, a tetejükön pengés szögesdrót. A sarkokon állig felfegyverzett őrök. Börtönnek néztem, ebben megerősített mikor a part felöli egyetlen kis vaskapuhoz értem. Többszázan vártak itt bebocsájtásra, (látogatásra?), családok, szemmel láthatóan a legalsó kasztból. Páran nyílt tűzön főztek, sok anya szoptatott, mások igyekeztek tisztálkodni, elég pokolbéli vízió volt. Itt nem fényképeztem.
A visszaút már eseménytelen volt. Az szembetűnő, hogy mennyire erős a rendőri jelenlét az utcán. Eleve eddig amit kifigyeltem, hogy hányféle rendőrség létezik. Van tömegközlekedési rendőrség. Ezek próbálnak harcolni az illegális taxisok, alapjában az ellenőrizetlen személyszállítás ellen. Vannak a forgalomirányító rendőrök, ezek feladata egyértelmű, általában egy lámpás kereszteződés megvan erősítve 8-10-20 forgalomirányítóval. Vannak a motoros rendőrök, sokszázan, az autós járőrök, (10 mp-ként látsz egyet), aztán komoly létszámú a Turisztikai rendőrség. És akkor ott az ijesztő, tiszta fekete, álarcos, szemüveges, kevlármellényes, állig fegyverbe burkolt, rohamrendőr, na meg az objektumok, bankok, közintézmények, iskolák, áruházak, stb. őrzői. És még szerintem sokat nem is láttam, soroltam.
A parkokban, utcákon, tengerparton, szóval felsorolni lehetetlen, mindenütt villan a sárga mellény. Szóval, elképesztően sok közalkalmazott igyekszik némi rendet tartani ebben az országnyi városban. Több-kevesebb sikerrel. Hazaértem. Végig kánikula, égető nap volt, kellően fel is égtem. És nagyon elfáradtam! Egy kis vacsora, zuhany, kevés netezés, kapcsolattartással már nem próbálkozom, otthon hajnalodik, keveset még olvasok, és alszok. Ha bírok a pont felettem fel és leszálló repülőktől, és a fülledt melegtől.

 

4. nap, március 15. péntek.

 

Otthon ünnep! Itt egy újabb kánikulai nap. A reggeli szertartások ismétlődnek. Éjszaka új vendég is volt, egy fiatalember, cseh, meglehetősen szűkszavú, magába zárkózott, a nevét bemutatkozáskor nem értettem/nem jegyeztem meg. Ma megint egy külváros a célpont, egy nem olyan rég még önálló kis halászfalu, ma Nagy-Lima egyik kerülete, a kis félszigetre nyúló Callao. Ez is az egyik olyan kerület, amitől majd minden forrás, jótanács határozottan óv. Na, majd látjuk!
Az OsmAnd-ra bíztam magamat, bár különösebben nem lehet eltévedni Limában, eddig úgy tapasztalom. Ha sikerül a helyes irányba vivő, néha sok-sok kilométeres, nyílegyenes sugárútra ráállni, ott már csak végig kell menni, az alapvető irányt nem lehet elnézni. A célhoz közel pedig már csak finomítani kell egy kicsit. Most az Avenida Oscar Raimundo Salmon, és az Avenida Miguel Grau nyílegyenes jópár kilométerére kellett ráállni, és máris irányban voltam. Már csak sétálni kellett. Gyalogos igen kevés volt, hiszen percenként húztak el mellettem az un. micro- k, ezek a féllegális maszek buszjáratok, amik viszont hatalmas karéjt hasítanak a városon belüli személyszállításból. Adva van egy sofőr, (szerintem a világ egyik legjobb sofőrei) egy „kalauz”, aki egész úton kilógva a buszból, az ajtóból üvölti a menetirányt, és a célt, és adva van egy kisbusz. Olvastam hogy az autók állapotán ne lepődjünk meg. Ezek, ameddig gurulnak, mennek. Nem tudom, létezik-e itt olyan, hogy műszaki vizsga, de nem hiszem. Ha mégis, érdekesek lehetnek az elvárásai. Elképesztő milyen állapotú verdák mennek mindenfele. De mennek.
Három dolog kísért az úton végig, a hőség, a kalauzok „hívóéneke” és a maszek autósok dudái. Ugyanis mindenki jelezte, hogy a leghőbb vágya, hogy felvegyen, és elvigyen. Hatalmas integetés párbaj ment végig, ők integettek, hogy menjek, én visszaintegettem üdvözlésül. Így szereznek egy kis benzin hozzájárulást, ha épp arra megy, vagy egyszerűen ez a megélhetése. Persze, vadásznak rájuk a rendőrök.
Én is találkoztam egy Turisztikai rendőrrel, kedvesen megszólított, honnan jöttem, most hová megyek. Hungría, áááá, széles mosoly, Budapest, fantasticó!!! Tudta, és kicsit büszkén meglepődtem! Mondta, jelezte, hogy csak óvatosan, figyeljek, kezet fogtunk, és szép napokat kívánt. A szürke sugárúton egyszerre egy nyüzsgő utcai piac közepébe csöppentem. Mindenütt bömbölt a latin zene, irdatlan ricsaj, kiabálás, hangzavar, és minden a fogpiszkálótól az atomreaktorig. Elsétáltam mindkét oldalra pár utcányit, még filmeztem is. Zavartalanul! Előzetes figyelmeztetés volt, hogy óvakodjunk bárki fényképezésétől, filmezésétől, konfliktus lehet belőle, nem szeretik. Eddig semmi ilyesmit nem tapasztaltam, vidéket majd látjuk. Lehet, nevetséges, de erre is készültem. A mellényem egyik felső zsebére egy lyukat vágtam, azon a tavaly használt mini-akciókamerám objektívje kukucskál ki, és a zsebemben levő kétgombos távirányítóval lehet észrevétlenül fényképet vagy videot készíteni.
Aztán megérkeztem Callaoba. A régi kis halászfalu mára egy kellemes kis üdülőparkká, stranddá, jacht kikötővé, igazi turista célponttá nőtte ki magát. A félsziget végét a katonai tengerészakadémia zárt objektuma foglalja el. Hangulatos, szép hely lett belőle. Pálmafás tengerparti sétány, szállodák, apartmanházak, éttermek, nyugalom, elegancia. Pont ellentéte, mint amin idefelé átjöttem. Sétálgattam, kis időre kifeküdtem a nagy, szürke kaviccsal borított partra napozni, de fürdőnadrágot ma nem is hoztam, meg nem is akartam hazaútra sós vízzel bekenni magamat. Sokat fényképeztem, filmeztem, majd vissza indultam.
A nap kegyetlenül sütött, tudtam, hogy hosszú lesz még az út hazafelé. Most a másik oldalon jöttem. Ugyanaz az út, és kifelé jövet már láttam itt egy hatalmas, spanyolos kultúrájú temető. Most bementem, különben is nagyon szeretek más országok temetőiben sétálni, más temetési szokásokat, hagyományokat megismerni. Ez is csodálatos volt! Sokat fényképeztem, igazából ez is olyan, amit szóban leírni nehéz, ezt látni kell, körül kell hogy vegyen az érzés, a hangulat. Gyönyörű, igényes, elegáns, bensőséges műalkotások gyűjteménye.
Zsibbadó lábakkal koptattam a kilométereket, a kiabálások, a dudálás már csak egy kakofonikus háttérzajjá állt össze. Négy óra múlt, mikor egy másik irányból, de gond és keresés nélkül hazaértem. Meglepő gyorsasággal belaktam a környéket. Rövid pihenés után még elszaladtam a Metroba, gyümölcs, a holnapi kenyér, majd itthon fürdés, vacsora következett. Folytatom a Spóra című könyvem olvasását, a gépen kezdtem el, nagyon leköt. A mai is szép nap volt!

 

5. nap, március 16. szombat

 

Akkor most menjünk egy másik irányba! Mára Miraflorest, Lima egyik, ha nem „A” leggazdagabb kerületét néztem ki magamnak. Daniel a Metroval szembeni buszmegállóba tanácsolt, hogy ott kérdezősködjek, és lehetőleg a Municipal Tranport, tehát az állami busztársaság kocsijait válasszam. Otthonról már igyekeztem busz járatokra, menetrendekre rákeresni, falakba ütköztem. Annyit találtam hogy a repülőtérről van a „Kék busz”, ami Mirafloresbe szállítja az ott megszálló turistákat, de nem áll meg, csak az ottani szállodáknál.
Városi buszként a Metropolitano Buszt említi a net, az a belvárosban jár, a külvárosok lefedettségéről nem sokat találtam. Azt is olvastam, hogy a városi közlekedés mostanában van szervezés, illetve tejes átalakítás alatt, így most csak az biztos, hogy minden bizonytalan. A megállóban egy sárga mellényes irányítónak szóltam, hogy Mirafloresbe szeretnék menni, mit tanácsol? Elmagyarázta pergő spanyolsággal, hogy miként jutok oda, és én ebből semmit nem értettem. Ezt látta a lány is, nevetett, legyintett, adott egy jegyet 1.20-ért, (110 Ft!!) majd felküldött az ott álló buszra. Elhadarta a sofőrnek, hogy Te, figyelj már erre a külföldi balfácánra, és dobd le ahol kell, mert ide és ide akar menni. Az 508-as járat volt.
Utólag megnéztem, közel 25 km hosszú járat, átmegy a belvároson, de igazi menetrendje nincs. Útközben voltak megállók, amik nagyon mókásak. Legtöbbszőr körbe vannak bástyázva műanyag bójákkal, és van egy sárgamellényes, aki ha hivatalos busz jön, elveszi a bóját, és beengedi a buszt. Ha ügyes! Mert abban a pillanatban besurran pár kalóz micro, és a kalauza üvöltve csábítja el az utasokat. Mivel ezek oda mennek, és ott állnak meg, ahol mondja az utas, néha sikerül is. A mi sofőrünk, (meg úgy mindenki) dudál, a forgalom áll, kimondottan szórakoztató.
Mentünk, mentünk, varost néztem, beértünk a legnagyobb belvárosi csúcsba, átvergődtünk egy borzalmas, húszrendőrös kereszteződésen, a sofőr megállt, hátrakiabált nekem, előre hívott, mondta, hogy szálljak le, és elmagyarázta, hogy merre menjek, hol a megálló, és melyik buszokat keressem, amik Mirafloresbe visznek. Hát kérem... Egy mosoly, egy gracias, és megint tanultam valamit.
Megtaláltam a másik járatot, (306) és fél óra múlva célhoz értem. Felhőkarcolók közé, a látható és tapintható luxusba. A település, ( mert az volt, mielőtt Limába olvadt) 1850 körül alapult. Most kb. 10 négyzetkilométer, és kb. 100 000 lakosú. Üzleti, szórakoztató és turisztikai központ. A legnevesebb szállodaláncok képviselve vannak, a világ összes menő divatmárkájának üzlete van itt, szóval, menő hely. De, pénzt is hozzon magával, aki itt akar nyaralni. A központban két gyönyörű park, a Central, és a Kennedy kapcsolódik egymásba. Egzotikus növények, pálmák, utcai festők kiállításai, kicsit majdnem Párizsias hangulatú. Könnyedségével és bohémságával. A két park találkozásánál a Virgen Milagrosa spanyol stílusú temploma. Szerencsém is volt, épp miséztek, be tudtam menni. Eddigi tapasztalatom szerint, a templomok misén kívül zárva tartanak.
Egy rövid hűsölés, majd lementem a 80 méterrel lejjebb levő Costa Verda strandra. A Zöld Part inkább a szörfösök, és talán a napozók kedvence, a nagy hullámokban, a meredek kavicsos parton nem ideális a fürdés. A strand fölött egy nagyon szép parkból lehetett csodálni a kilátást, és romantikázni, szelfizni pároknak az ismert, ikonikus ölelkező pár hatalmas szobra előtt. Épp egy nagyot húztam a vizesüvegemből, egy mosolygó rendőr kívánta egészségemre. A szokásos honnan jöttemre Ő is, rávágta hogy ááá, Budapest, beautiful! Híztam. Kézfogással köszönt el, és az ilyen apró, pozitív élmények nagyot dobnak az ember általános közérzetén.
Kicsit még üldögéltem a parkban, nézelődtem, és ilyenkor, nem figyelve, hanem teljesen átadva magad a zavartalan pillanatnak, ilyenkor hasít bele az emberbe, hogy Te Úristen tényleg itt vagyok, ezt tényleg átélem? És ez nagyon jó érzés.
Nagyon el is szaladt az idő, bár nem siettem. Az élményt megpróbáltam megosztani egy videotelefonnal, Kislányommal, Katussal, de a sebesség itt sem volt fényes. Az a pár perc beszélgetés is nagyon jólesett. Kerestem egy buszmegállót, és elindultam haza. Nagyon meleg volt ma is, még jobban leégtem, fejfedő kéne. A buszon egy nagyon érdekes és tetsző dolgot vettem észre. Mikor felszáll egy Hölgy, és nincs szabad ülőhely, azonnal felugrik a legközelebb ülő két-három férfi, hogy átadja a helyét. Nagyon szimpatikus volt!
A haza busz zavartalan volt, bár hosszú, az 508-as egy másik útvonalon, jó nagy kerülővel jött haza. A szokásos bevásárlás, az itthoni esti rutin után most egy kis olvasás. Holnap szerintem vasárnapi pihenőt tartok.

 

6.nap, március 17. vasárnap.

 

És lőn! Elég vacakul aludtam, elég sok mindenem fájt, persze főként a mozgásszervi részeim, na meg a megégett bőr. Tehát, ágyban maradtam. Írtam az elmaradt naplót, olvasgattam, neteztem, szóval pihentem. 11-kor azért felöltöztem, elfogyott a vizem, kenyerem, gyümölcsöm. Nagyon meleg volt megint, felhőtlen kék ég, tűző nap, szél semmi. Az utcák üresek, a forgalom a hétköznapi töredéke.
Bekanyarodtam a piacra, milyen vasárnap? Volt forgalom, a halasok, csirkések, húsosok standja előtt mindenütt sokan álltak sorban. (Az árukon meg a legyek tömegeltek...). Én kalapot kerestem. Egy darab volt olyan amit én kerestem, méretre remek, 15 sol, haza már abban feszítettem az utcán! Sosem volt kalapom, sapkám sem sok, és most végig azon vigyorogtam, hogy úgy nézhetek ki, mint Jockey Ewing.
Bolt, és mellbe vágott a vasárnapi csúcs! Persze, mindenki ilyenkor nagybevásárol. Pár fontos dolgot vettem, aztán beálltam a pénztári sorba.
Minden kassza működött, de lassan haladtunk, mint csiga. Persze ráértem, figyeltem. Sok akciós vásárló volt, akik különböző bélyegeket vásároltak le, és az amúgy is rengeteg áruból ezt más adminisztrációval kezelték. Aztán a kártyás fizetés. Itt is megkérdezik, hogy mehet „dirette?” ha jól értettem, tehát érintős. Mehet. Aztán jön pin kód, majd iratok. Személyigazolvány, meg még valami, gondolom lakcím kártya, kérdések, ezek bevitele a gépbe, pár kiadott papír aláírása, aztán kész is. A perui emberek nagyon türelmesek!
Vettem egy negyed dinnyét. A mögöttem anyukájával és gondolom bátyával álló fiatal lány szól, hogy nem lesz jó, nincs rajta ár. Mondom, majd a pénztárban lemérik. Ott bizony nem! Mondom, akkor marad, én már vissza nem megyek. Anyuka mondja, nem is én, majd a nagyfiú! Ő már veszi, viszi, és leméri nekem. Még egy szokatlan jó! Beszédbe elegyedtünk, nagylány kicsi english, és remekül eltelt a várakozás. Mosolyogva, integetve köszöntünk el egymástól.
Hazáig figyeltem, nem néztek meg a kalapban, maradhat! Délután már semmi, illetve az ami délelőtt. Ma három új vendég jött, két idősebb helybéli, és Barbara, egy fiatal lengyel lány. Egyedül! Bátor! Vacsora, egy kis olvasás, talán film. Holnap belváros, még keddre is azt tervezem, és szerdán indulok tovább.

 

7. nap, március 18. hétfő.

 

Lehet, hogy az utolsó bögre kokateát nem kellett volna meginni este, nagyon rosszul aludtam. Éjfél után még olvastam, reggel hatkor, mikor megnéztem az órát, csak illemből aludtam vissza. Fél nyolcig. Akkor már nem erőltettem, lezuhanyoztam, mert nagyon meleg éjszaka is volt. Bezzeg Danielnek nincsenek ilyen gondjai, a tulaj szobájába a konyha és az előszoba felől mindig belehet látni. Én akárhányszor benézek, mindig látom térdig a lábát az ágyon, napközben is csak pihen. Fél kilenckor még aludt, a reggelit is magamnak vettem ki a hűtőből, sőt, a pár perc múlva befutó, és az üres asztalt tanácstalanul néző Barbarának is én szervíroztam a reggelit. Igaz, otthon, még szállodai recepciós koromban sokszor csináltam már ilyet.
9-kor elstartoltam. Már kinéztem a Metroban a hét végén ezt az egész egyszerű, otthon is futó, kék dobozos Nívea krémet. Ugyanis már tegnap napközben is éreztem, hogy annyira megégett, kiszáradt a szabad bőr az arcomon, nyakamon, alkaromon, mit ne mondjak, a majdnem kopasz fejbőrömön, hogy biztos voltam benne, hámlani fogok. Jó bőröm van, edzett, nem fehér, nem szoktam ilyet csinálni, de reggelre úgy kibújtam az arcbőrömből, mint egy vedlő amazonasi anakonda! Hihetetlen ronda voltam! (Vagyok.) Na most, értelemszerűen ma már nem volt Nívea. Az egyéb napvédő krémek, meg egyéb számomra ismeretlen úri huncutságok, egy vagyonba kerültek. Két-három éttermi ebédbe!! Fontos a szépség, de nem minden. A szemembe húztam a kalapot.
Az 508-as busz volt megint a fuvarosom, a Plaza Francisco Bolognese hatalmas körforgalmú teréig mentem. Innen 300 méterre van a Metrpolitano gyorsbusz megállója, ahonnan szerdán a Plaza Norte-n levő nagy buszpályaudvarra megyek. Ahonnan indul a buszom Arequipa-ba. Szóval, ezzel az új rendszerrel akartam megismerkedni, menetrend, indulás helye, stb., ne akkor kelljen. Megvolt, fejben elraktározva.
Hétfő reggeli dudaszó színesítette csúcsforgalomban sétálgattam a város központjának számító Plaza Mayor felé. Egy-egy ilyen sétán mindig folyamatosan sasolok, figyelek mindent, mi a más, mi az új, mi van ami nekünk nincs, és mi nincs, ami nekünk van? Pláne, egy ennyire idegen világban! És itt, folyamatosan hiányérzetem volt.... Tudtam, hogy valami(k) hiányoznak a képből, de nem tudtam, hogy mit nem látok, amit kellene, amit megszoktam. És itt, a Plaza Miguel Grau-nál megvilágosodtam! Egy pillanat alatt! Így ugorhatott be Einsteinnek a relativitás elmélet. Kérem, Limában nincsnek KRESZ-táblák! Tényleg! Egy pesti, de egy vidéki falu utcáján is megszoktuk a néha értelmezhetetlen tömegüket. Itt, egy sincs! Vannak lámpák, vannak felfestések, és vannak százával igazi, sípoló sarkirendőrök. Na meg -gondolom – szabályok. Ellehet ezt így látatlanul képzelni? Pedig így van, én saját szememmel nem láttam egyet sem!
Lámpák. Szabályok. Maradjunk annyiban, hogy tájékoztató irányelvek. A beugró piros, az még jó pár másodpercig zöld, a szabály az, hogy ne koccanj, és általában az erősebb kutya... halad. A legfontosabb tolakodó eszköz a duda. És, azt írnám legszívesebben, hogy ennek ellenére egy koccanást nem láttam, de pénteken Callao felé menet, a külvárosban egy SUV valahogy felkerült egy pálmafa törzsére. Friss eset volt, a sofőr még benne, a kocsi hátul törött volt, tehát valaki felsegítette. Körülötte négy rendőrautó, 8-10 rendőr. De ezen kívül tényleg semmi!
Megnyugodva mentem tovább, Igazságügyi Palota, Sheraton hotel, alatta Reál Plaza. Mit mondjak, világszínvonal. Volt benne Szupermarket is, lett Níveám. Rögtön egy WC-ben be is kentem magam. (Szupertiszta WC, fizetős, 45 Ft.) Nagyon meleg volt, de tömeg is. A Jirón De La Unión-on át elértem a Plaza San Martint. Hatalmas zöld tér, körben elegáns fehér paloták, (igaz, at egyik kiégve) középen hősi szobor. Mint minden téren...
Innen az utcák sétáló utcává váltak, elegancia, rengeteg üzlet, apró éttermek, (egyformán olcsók), és tökéletes tisztaság. Egymás után hzzák a kukás kis kocsijukat a sárga mellényes közalkalmazottak, és ha egy fruttis-papír véletlen leesik, az már fél perc múlva nincs ott. Csikkek? Ugyan kérem! Ez persze az egész kerületre vonatkozik, de a külvárosok is tiszták. Csütörtökön mentem San-Miguel egyik mellékutcáján a parr felé. Kihalt külváros. Előttem egy mások által rossz kinézetűnek mondott fiatal férfi haladt. A járda szélén előtte ott hevert egy talán? papír zsebkendő, egy fehér fecni. Odaért, lehajolt, felvette, és 50 méter után bedobta egy sarki szemetesbe. Kicsit lefagytam! Megtenné ezt valaki civilizált, keresztény országunkban?
Maga a tér, szóval azt látni kell, leírni nem érdemes. Az Elnöki Palota, Múzeumik, Városháza, Székesegyház fogja közre, zöld, virágik, pálmák, márvány, szökökút. És az ikonius Lima- balkonok. A képeken meg lehet nézni. Na itt aztán persze csúcsra járó rendőri és katonai jelenlét, de, (talán épp ezért) teljes nyugalom és béke. A szerencsétlen, talpig fekete golyóállóba öltözött, sisakos, plexi maszkos, hatalmas pajzsot cipelő, a hőségtől szenvedő rendőrök esemény híján turista lányokkal szelfiznek. De jobb ez így, illetve csak így jó.
A palota mellett tovább sétálva leértem a sebes vizű Rio Rimac-hoz, a város folyójához. A járművek által lezárt hídon áthaladva már ismét más hangulatú külvárosba, Rimac kerületbe értem. Nem mélyen sétáltam be, kicsit nézelődtem, olyan XX. század eleji, közepi hangulat.
Megéheztem. A palota mellett egy egyszerű kis étterem kellette magát, a fényképeken jó kinézetű kaják, beültem. A megrendelt és kihozott kaja még szebb és gazdagabb volt mint a képen. Salátával, egy ü. Inca-colával 14 sol volt, 1400 forint. Borravaló nincs, pénztárnál fizetsz, blokkra, mint a boltokban! Újabb pozitívum. Egy másik utcán jöttem vissza, az a minisztériumi negyed volt. Egy felirat nélküli épület bejárata előtt hirtelen nagy nyüzsgés, 3 rendőrmotor kisért be egy limót, megszaporodtak az öltöny alatt kék kevlárt viselő, napszemüveges, fülhallgatós emberek. Valakit vinni fognak, de vártam meg.
A Basilica de San Pedro mellett elkanyarodtam, (zárva volt) és indultam Haza páe szép park, a sziesztázók tömege hevert a bokrok árnyékában. Egy Pantheon féle, belestem, koporsók, díszpompa, virágok odabent, de a ajtóban a katona nem engedett be. Az bejárat mellett egy szobor, Tupac Amaru. (Wikipédia). Vissza értem a Plaza Graura, és az épp beálló 508-al hazaindultam. Valami miatt a busz rövidesen kiállt, másikra kellett szállni. De, fél 5 után fáradtan így is hazaértem.
Jól esett a zuhany, leápoltam hámlásaimat, megettem egy nagy adag tegnapról maradt dinnyét a hűtőből, lassan n is lehűltem. Daniel megmutatta a mosógép működését, most dolgozik pár cuccomon, fényképeket felraktam. Marad idő még olvasni, holnap is egy tartalmas nap vár rám!

 

8. nap, március 19. kedd.

 

A mai nap programjait áttettem a délutáni, esti órákra. A fő ok az volt, hogy részint mint megnézendőt én is beterveztem a (magyarítom) Szökőkutak varázslatos parkját, másrészt tegnap kaptam egy kedves fórumozótól figyelmeztetést, hogy ki ne hagyjam. Az első előadás pedig a honlapjuk szerint most 7.15, tehát ehhez igazodtam.
Reggel így lustán indult a nap, később keltem, egy félóra azzal telt, hogy a zuhany alatt próbáltam magamról levakarni a megégett, és hámlásnak indult bőrréteget. Keményen megjárta az arcom, a szinte kopasz fejtetőm, a nyakam. Az alkarom még csak hólyagos, az majd ezután jön. Csúnya nagyon. De legalább már van Nívea, és kalap.
Elugrottam a boltba is, szétnéztem a piacon, vettem ebédet, gyümölcsöt. A „szokásos”, zacskós leves volt, meg görögdinnye. Egy óra volt, mikor (a legmelegebb órában...) nekiindultam. A megszokott és megszeretett 508-al mentem pár megállót, majd egy másfél km-nyi séta következett. Az első úticél, a Larco múzeum volt. Ez Lima világhírű Inka-történéti múzeuma, nevét gazdag létrehozójáról kapta. (Wikipédia).
Egy rendezett, természetesen tiszta, talán kispolgári negyeden sétáltam át. A széles sugárút, az Avenida Universitaria, pont olyan volt, mint a város legkülönbözőbb helyein már megfigyeltek. Az elve ami nagyon tetszik. Nagyon szélesek, ez legalább 100 m volt. Széles járda, két oldalt 2x4-5 sávos út, és a közepén, (és ez volt nagyon szimpatikus) végig világszínvonalú bicikliutak! Ahol a Metropolitanbus-nak járata van, ott teljesen lezárva, elkülönítve 2x2 sáv fut, amin csak a buszok járnak. A megállók szigetei középen, magasítva, és az üvegajtó csak a busz beállásakor nyílik, és csak a felszálló-ajtónál, és az emberek sorban állnak, nem tülekednek.
Maga ez az út nem véletlenül kapta a nevét, hisz itt van az egyetem hermetikusan elzárt elegáns városrésze. A környék tele jól öltözött, csinos fiatallal, és persze rájuk alapozott gyorsétkezdékkel, divatüzletekkel. Az egyetem zárt területére csak szigorú beléptető rendszeren, kártyával, őrök közt lehet belépni.
Balra a Simon Bolivár hasonló sugárútjára, majd párszáz méter után ott volt a múzeum. Egyelőre csak a kb. 8 méter magas hófehér fala, befuttatva gyönyörű, színes virágerdővel, egy helyt hatalmas csukott vaskapu. Benéztem a rácson, mögötte őr, megkérdeztem, hogy ez lenne a múzeum. Fordult a kulcs, kinyílt a kapu, bebocsájtást nyertem. Mutatta a lejtőt hol kell felmenni, és rádión jelentette, hogy egy látogató érkezett.
Odabent egy varázslatos világ fogadott, mindent beborított a legkülönbözőbb színű buganvilla, magyarul murvafürt káprázatos virágja. A lenti udvarban egy hangulatos (és drága) étterem, csodás kis kerthelyiséggel. Itt kapott helyet az érdekes Inka-erotika múzeum, amelynek négy termében csak +18-as látnivaló volt az inkák pajzán múltjából. Voltak benne meglepő dolgok.
Fent, a felső részen? A lejtők tetején volt a rényleges Larco gyűjtemény. Fantázia ébresztő dolgok voltak, olyanokkal szembesült az ember, amiről még tanult, vagy csak olvasott, egy titokzatos nép hétköznapi tárgyai, sok arannyal.... A belépő seniorként 25 sol volt, de megérte. Csomagot, egyebet, pl még kalapot sem lehetett bevinni, fényképezni viszont lehetett, persze vaku nélkül. Bő két órát elidőztem itt, visszasétáltam, és folytattam busszal a belvárosig.
Bementem a Real Plazaba megint nézelődni, na meg a szükség is szólított. Éreztem, hogy baj lesz, egy egész százasom maradt a buszjegy után. 50 centimost kell bedobni, hát gondolható, hogy nézett a WC-s néni a százasomra. Azt már megfigyeltem, hogy a váltással, visszadással gondik vannak. A szupermarketban már egy ötvenesért felhördülnek, a 100-as már merénylet, és sok helyt ki is van írva, hogy 200-ast nem fogadnak el.
Kicsit éhes is voltam, 10 körül érek haza, vacsorázzunk pénzváltási céllal. Van egy nagy étkezőudvar a földszinten, 30 körüli üzlettel, köztük sok ismert gyorsétterem. Az egyikben guszta marhasültet kínáltak, rizs, krumpli, saláta, szósz körettel. 14.90, nem vészes. Kértem, és a pénzt csak akkor vettem elő, mikor beütötte a gépbe. A 100-as láttán kicsit megremegett a szája, és persze kérdezte, hogy kisebb nincs? Nem volt. Bezárt, és elment hátra váltani. 20 perc múlva volt kész, és bosszúból a marha olyan öreg és rágós volt, mint egy csizmatalp. A műanyag villa egy perc múlva eltört, haraptam a húst. De, volt apróm. WC-re is.
A Grau parkon keresztül mentem a szökőkutak felé, így késő délutánra rettentően zsúfolt lett, rengeteg árussal a járdákon. Filléres bóvlik, de minden. Át a Központi parkon, el az Estadio Nacional mellet, ahol valami meccsre készültek, majd másfél km. után ott voltam a Santa Beatríz parkban, a szökőkutak világában.
Képzeljünk el egy hatalmas, az utolsó fűszálig gondozott, rendkívül tiszta és óvott parkot, tele fantáziadúsan megtervezett, szakértelemmel és precízen megépített szökőkúttal. 30-40? nem számoltam. Mind működik persze, és a legmeglepőbb dolgokat, játékokat produkálja. Persze, látni kell. A belépő a parkba 4 sol, ami nevetséges a produkcióért. Mert a sötétedéstől, most 7.15-től óránként egy káprázatos, a nagyszökőkút vizére tervezett látványos lézershowt mutatnak be, Limáról, Peruról. És, nem giccses! Rengetegen voltak, tucatjával érkeztek a kezdésre a turistacsoportok, a vezetők kezében magasba tartott, színesen villódzó led-botokkal.
Nevéhez méltó volt a show, Circuito Magico del Agua. Persze a végén tömegeltünk kifelé. Bő egy km. volt a buszomig, egy kellemes séta a megenyhült időben, zsúfolt utcákon. Nem kellett sokat várni sem, egy órányi zötykölődés, majd párszáz méter séta urán hazaértem. Sok mindenhez már nem volt kedvem, fárasztó, de megint egy csodálatos, tartalmas nap volt. Sajnos, az utolsó teljes , holnap indulás tovább Aeguipába, délre az Andok hegyei közé.

 

9. nap, március 20. szerda.

 

Jelen pillanatban egy kissé zötyögő buszon próbálom eltalálni a TAB-omon a megfelelő betűket, az apró érintőbillentyűzeten. Ágyban sem volt egyszerű, most kimondottan mutatvány jellege van.
Tehát eljött a búcsú ideje. A napló elején írtam a különböző „felkészítő” értesülésekről, forrásokról, jó szándékú tanácsokról. Legtöbbjük olyan volt, beleértve a száraz, tényszerű híreket is, hogy bizony kezdtem én is sokallani az ide tervezett hét napot. Aztán elkezdtem élni ebben a közegben. Nem a saját életem és szokásaim alapján, hanem figyeltem, próbáltam megérteni, alágondolni a felmerülő miérteknek, felvenni a ritmust, és főleg, alkalmazkodni. Már egy-két nap után sikerült, mind jobban éreztem magam, mind több dologról láttam, hogy tényleg más, mint nálunk, de valljuk be, így jobb. Napról napra elcsodálkoztam az itt élő emberek türelmén, életrevalóságán, és rengeteg mindenben megnyilvánuló szívből fakadó, nekik természetes jószándékán. Az egy hét alatt tényleg egyetlen egyszer nem találkoztam rosszindulattal, alattomossággal, bántó szándékkal. Tegnap, a park belépőnél leraktam egy két, és két egy solost. Átvetten a négy solos jegyet. Kiabáltak utánam, hogy nem jó, az a kettes ötös volt. Visszaadták. Ma a micron, amivel a pályaudvarra jöttem, le-fel ugró, kiabálós kalauznak odaadtam a 3 solt, ami a busz oldalán egy útra jelezve volt. Visszafordult, visszaadott egyet, annyit mondott hogy sok. Otthon ellehetne képzelni ezeket, és a hasonló szituációkat? Nem nagyon. Bevallom, mikor szaporodtak az elriasztó értesülések, arra gondoltam, hogy átrakatom a buszjegyet, és két éjszaka után tovább megyek vidékre. Az email válasz az volt, hogy csak személyesen lehet. Hálás vagyok nekik, hogy maradhattam. Nagyon szép egy hetet töltöttem itt, a tapasztaltak, a látottak messze felül múlták várakozásaimat, és igen, figyeltem, éber voltam, de soha, egyetlen egyszer sem, a legdurvább kinézetű külvárosban, a legnyüzsgőbb piacon, éjszaka a legsötétebb külvárosi mellékutcán, tehát sehol nem éreztem egy percig sem fenyegetettséget. Ezt le kellett írnom.
A reggel csomagolással telt. Ugyanannyi cuccom van, de mintha szaporodott volna.... Elköszöntünk Daniellel egymástól, szerintem mind a ketten meg voltunk elégedve egymással, én Vele igen, jó vendéglátó volt. Egy búcsú közös fénykép, majd beöltözve, hátamon a kitömött hátizsákkal, neki vágtam. Az átszállás nélküli, bár a végletekig fapados verziót választottam, Daniel is, és a Moovit alkalmazás is azt javasolta. A Metro elől indult a busz, a CN42-s, ami tábla alatt, egy végletekig leamortizálódott, szétesés határán álló kilenc személyes mikrobusz futott be. Hárman ültek bent, a kalauz-kikáltó rögtön besegített. Volt helyem. A belsőre talán még kevesebb gondot fordítottak, leírhatatlan, de a motor mint az óramű, és bivalyerős. Az autón talán még a duda volt hibátlan, aztán vége is. Én a horrorfilmeket is élvezem, nagyon jót tudok rajta szórakozni, most is ezt tettem. A csúcson a sofőrön kívül 17 utas állt-ült-feküdt a buszban, de haladtunk. A sofőr is megér egy misét, szerintem világbajnok lenne mindegyik Limai kisbuszsofőr, ha nem lennének épp kenyérkeresettel elfoglalva. Megérkeztünk, a kalauz még visszaüvöltötte, mikor már indultak, hogy merre találom a pályaudvar bejáratát, és elporzott. Szó szerint...
A Plaza Norte az nevéből adódóan Lima északi részének legnagyobb Plázája, egyben itt található a vidékre és külföldre menő buszok terminálja is. Itt minden hatalmas. A plázában is bolyongtam egyet, ellehet tévedni akkora, amúgy ugyanaz van, mint bármelyik világváros Plázájában. Mellette egy három futballpályányi bazár, de sajnos csak olyan igazi kínai ruhaneműs. A terminál is két szintes, felül az irodák standjai, kiszolgáló létesítmények, alól a buszok, érkező-induló terminál. És, mindhárom rendezett, elegáns, tiszta.
Bejelentkeztem az irodánál, jegy rendben volt, a nagy hátizsákot ott lekellett adni, mint a repülőtéren. A Santa Cruz del Sol irodával lesz mind az öt buszos utam, nekem a sok közül ők voltak szimpatikusak. Ez az út a maga 17.5 órájával Lima-Arequipa közt 110 solba, nem egész 10 ezer Ft-ba került. Feladtam a csomagot, a lenti zárt terminálba történő belépésért még fizetni kellett 4 sol illetéket. Lent motozás, átvilágítás, csomagröntgen, tényleg biztonságra törekvő a folyamat.
A VIP váróba irányítottak, fotelek, halk zene, nyugalom. A beszállásra felhíváskor sorba álltunk egy végső csekkolásra. A pult mellett működő videokamera, mindenkit a felszáll, felvesznek. Meglepő volt, hogy először a két sofőr jött, őket mindenki előtt megszondázták, a kamerának bemutatták az eredményt, és ők is csak úgy mehettek a buszhoz. Érdekes módszer. Jó helyet foglaltam már januárban, emelet, első sor, panoráma ablak. Az alsó színt a VIP, az 150 sol, éjszakára ágyakká alakítható ülések, és csak 10 személyes. Fent is csak 26-an utaztunk, minden helyhez párna és pléd jár.
Elindultunk, és jó két órába telt csak az, hogy kivergődjünk a városból a délutáni csúcsban. Mire kiértünk a tengerpartra kezd sötétedni. Nemsokára hozzák vacsorát is, remélem sikerül majd aludni, de hosszú éjszaka lesz!

 

10. nap, március 21, csütörtök.

 

Tényleg hosszú volt az éjszaka! Mit mondjak, ágyban jobb. Öregszem? Szóval este ránk sötétedett, túl nagy hasznát innentől nem vettem az első soros panorámaülésnek, hacsak azt nem, hogy szűkebb volt a lábrész. Hozták a vacsorát, amit még januárban rendeltem, húsos menüt. Óva intettek indulás előtt, hogy amit a buszon adnak ne egyem meg, de láttam, a gyerekek is megették, na meg, ha már főztek rám.... szóval ez is egy fajta kaland. Eddig még nincs baj!
Aztán a teljes sötétség. Végig a tengerparti 1S úton jöttünk, megállva az útba eső nagyobb településeken, Ica, Nasca, Ocona, majd már világosban kanyarodtunk be a hegyek közé. Addig is, amikor felületes szunyókálásomból fel-fel néztem, általában durva terepet, szűk, és kacskaringós szerpentint láttam magam előtt. Az, hogy a tengerparton halad az út, azt jelenti, hogy vele párhuzamosan. De jóval a víz szintje fölött, az óceánból függőlegesen kiszakadó sziklafalba mart úton.
Ahogy elhagytuk a partot, meredeken emelkedni kezdett az út. Tengerszintről fel kellett jönni 2350 méterre, annyin vagyok most. A kétszer egy sávos út elég zsúfolt volt, sok túlrakodott teherautó kapaszkodott egyesben bőgetve a motort, és ugye ilyen beláthatatlan kanyarokkal teli úton nem lehet előzni, és jó nagy sorok torlódtak fel. Illetve lehet, és a mi sofőrünk is belement néha olyan előzésekbe, hogy mivel pár millis a hajam, az nem állt égnek, de párszor markoltam a karfát, szorosabbra rántottam a biztonsági övet, és hálát adtam az ötletért, hogy plusz életbiztosítást kötöttem az útra. Persze a vezető nem úgy látta a volán mellől, ahogy én láttam fentről. (Vagy egyszerűen nem látta, amit én már fentről láttam.) Most bemásolok egy szemelvényt abból, amit most két napja olvastam egy, a perui közlekedéssel foglalkozó portálon. Kicsit hosszú, és gépi fordítás, de érthető. És érdekes. „ Cruz del Sur általában elég biztonságos, de néha baleseteket jelentenek (általában kisebb balesetek, de 2016-ban 2 súlyos halálos áldozatról számoltak be 2 halálos áldozattól), és az utóbbi 5 évben a busz-eltérítés történt a Lima-Ica-Nazca-Cusco-ban Útvonal. Ennek fő oka az, hogy a Cruz del Sur, mint a Peruban lévő többi busz-társaság, mindig átmegy az Andok hegységén, amikor Lima és Cusco között közlekedik, és fordítva. Ez a leggyorsabb út (körülbelül 5 órát takarít meg, ha hosszabb utat tesz az Arequipán), de mivel a busz az Andok közepén halad, elveszítik a GPS jelet.
A helyi tolvajok tisztában vannak ezzel, és a helyi fedélzeten tartózkodó személyt használva koordinálják a busz megérkezését egy bizonyos pontra, és nagy sziklákat helyeznek az út közepére, amely megállítja a buszt. Ezután fenyegetik a gépkocsivezetőt a fegyverükkel, amíg kinyitják az ajtókat és hagyják, hogy a fedélzeten, hogy ellopják a fedélzeten lévő összes turista hitelkártyát, útlevelet, laptopot stb. Volt egy közelmúltbeli eltérítése a Cruz del Sur busz , amelyben az utasok fedélzeti kirabolták a $ 50,000!
Ez sajnos elég gyakori ebben az útvonalon, és Oltursa, Civa és más híres cégek is ugyanazokat a problémákat tapasztalták. Ezért, mint a Peru Hop turisztikai cégek mindig használják a hosszabb útvonalat az Arequipán keresztül, de a helyi peruioknak gyorsabban kell elérniük a rendeltetési helyüket, és ezért a Cruz del Sur és más buszvállalatok működtetik ezt a gyorsabb, de veszélyesebb.” Nos, ha ettől nem jön meg a kedvünk buszozni, akkor semmitől. Mi, minden esetre 18 és félórás út után, egy óra késéssel, baj nélkül megérkeztünk.
A csomagkiadás megint az iroda pultjánál történt, mikor megkaptam, indultam megkeresni a szállómat. Van egy turisztikai iroda is a terminál kijárata mellett, beintettek, és mutatták, hogy van ingyenes papíralapú várostérképük. Ritkaság már, elfogadtam. Nem voltak tolakodóak, mondtam, hogy szállás van, és gyalog megyek, elfogadták. Kérdezték honnan jöttem, szörnyülködve csapták össze a kezüket, tudták hol vagyunk, de magyarral, ott, és Ők még nem találkoztak.
A kapuban már megrohamoztak, taxi, hotel, de én mindenkire kedvesen mosolyogtam, és mentem. Az OsmAnd-ot kértem segítségül, é fél óra alatt kezén fogva a kapuig vezetett. Illetve, egy kapuig. És azt mondta, hogy ön célhoz ért. Én ennek örültem, de nem láttam, csak egy magas kőkerítést, azon meg egy vaskaput, sok zárral bezárva. Becsöngettem, jött Emilio, egy fiatal srác, és megnyugtatott, hogy jó helyen járok. Egy kis reklám! Carolina`s Hostel, igaz, koedukált, többágyas szobák, de pl. én most egyedül vagyok egy négyágyas szobában. Tiszta, modern, egyszintes épület, pár éves lehet, tágas, jól felszerelt konyha, (vettem magamnak egy kis üveg Nescafét, hogy főzök, Emilio csodálkozott, hogy ott van az ő ugyanolyan nagy üvegjük szabadszedéssel, miért nem abból iszom?) tiszta, nagy fürdőszobák. Ja, és mindez 6 dollárért egy éjszakára. Kaptam kulcscsomót, mivel kértem, a csomagomat csak este vihessem el. Megegyeztünk, ágy 11-ig szabadul, a csomagot ott hagyom a TV szekrényben, Ő délután már nem lesz itt, akkor jövök, amikor akarok. A kulcsot hagyjam majd ott. Szóval, jó hely!
Lepakoltam, lezuhanyoztam, egy kis pihenés, majd ismét kánikulában elindultam bevenni a várost. Peru jelenleg harmadik legnagyobb városát 1540-ben 96 telepes alapította, ma tartományi székhelyként kb. 900 ezer lakosa van. Az első benyomás, lehet, hogy csak Lima után, az volt, hogy egy kisvárosban járok. Relatív csend, ráérős, nyugodt tempó mindenben, sehol nem láttam zsúfoltságot. Ebédre egy zöldségesnél vettem két hatalmas banánt, 70 forintnyit kért érte, hirtelen jól is laktam. Könnyedén, alig 20 perc kényelmes séta után beértem a város legnépszerűbb helyére, a főtérre, a Plaza de Armas-ra. A másik, a tér egy egész oldalát elfoglaló Bazilika hófehér épülettömbje. Érdekessége, hogy a városalapítás évében, 1540-ben rögtön el is határozták a megépítését, mégpedig azonnal sillar-ból, ebből a fehér, megkövesedett lávából. Ne feledjük, hogy a város három vulkán ölében fekszik, tehát rengeteg épület épült ebből az anyagból, ezért is hívják Arequipát Fehér városnak.
Persze a három vulkán sok rosszat is tett, csak most csücsül mindhárom békésen fehér hósipkája alatt, régebben sokat huncutkodtak. Ennek a labilis tektonikus alapzatnak is köszönhető, hogy a várost, és így a Katedrálist is számtalanszor elpusztította a földrengés. Legutóbb 2001. június 23-án 8.1-es földrengés okozott hatalmas károkat,
De, ennek persze már nyoma sincs, a város ragyog. A harmadik helyen a Szt. Katalin zárdát ajánlják, viszont utána olvasva, sok fórumozó kifejezetten lebeszél a meglátogatásáról. A belépő eldöntötte a kérdést, 40 solt, az eddigi legdrágább belépőt nem engedhettem meg magamnak. Kompromisszum köttetett, kívülről megcsodáltam.
Rengeteget kóricáltam, már ma, és már meg is állapítottam, hogy ez a két nap bőven elég lesz a városra. Nagyon szép, hangulata van, de az igazi látványosság a szűk belváros. Itt van rengeteg múzeum, galéria, stb. de ugye, múzeumból és templomból is a kevesebb néha több.
Fél hat körül nagyon fáradt voltam, hazajöttem. Csend van kevesen is vannak szerintem, még senkivel nem találkoztam. Szerintem ma este sem kell ringatni!

 


11.nap, március 22. péntek.

 

Az elalvással nem volt gond, - különösen, hogy nem lett szobatárs, megint egyedül aludtam a négyágyasban – viszont hajnal háromkor éberen fent voltam. És bár fáradtnak illett volna lennem, kínszenvedéssel sikerült csak még egy kicsit visszaaludnom. Kényelmesen megkávéztam, ittam egy nagy bögre kokateát, és a mini-kontinentális reggeli itt is benne volt az árban. A szobát elhagytam, hisz egyéjszakás volt csak a kalandunk, de a nagyhátizsák maradt a társalgóban. Én pedig a kicsivel elindultam második Arequipai napomra.
Ma a piac volt betervezve kezdésnek. A központi piac a belvárosban van, a Mercado San Camilo. A négyszögrácsos utcaelrendezés miatt elég nehéz eltévedni, könnyen rátaláltam. Na persze, a tömeg is arra tartott. Egy méretes, zsibongó csarnokba tértem be. Az ajtóból még körülnéztem, felmértem, próbáltam a rendszerét felismerni. Mert volt neki, és igen könnyű volt rájönni. Ugyanis a tetőről hatalmas táblák lógtak az adott szekció fölött: zöldségesek, gyümölcsök, halak, húsok, baromfik, virágok, étkezdék, kávézók, és sombrerosok. Igen, az is egy részleg volt, ott csinálták a Hölgyek, és több standon, százával árulták.
Amúgy, a felhozatalt most két szóban sorolnám el: volt minden. Bővebben: rengeteg minden, amit még nem is láttam. Kérdeztem, az eladók elmondták a nevét, (persze lassan, betűztettem velük) aztán a Google segített. Rengeteg új gyümölcsöt, zöldséget ismertem meg. Sok olyan volt, amit már hallottam, de nem láttam, és olyan is, ami nálunk is van, csak nem ilyen.
Az egyik gyümölcsös végig kínált egy pár kérdezettet, volt ami ízlett, volt ami soha nem lesz a kedvencem. Nagyon bejött viszont a csirimoja, vagy krémalma, rögtön vettem is egyet. Szép, pikkelyes hajú példányok, az enyém 60 deka volt. Felvágattan négybe, későbbi ebéd. A délelőtt ott telt, rengeteg mindenen, rengeteg időt ellehet ilyen helyen bámészkodni. A kifőzdék illatai.... Ezt úgy képzeljük el, hogy egy nagy-nagy terem, és fóliával 3x3-as boxokra van osztva. Ebben a konyha, egy asztal, négy szék. A háziasszonyok ott főzik, egy általában csak 2-3 félét, a friss házikosztot. És lehet szemre, illatra, a fazékba nézve választani hova ülsz be. Egyáltalán nem voltam éhes, pedig biztos érdekes lett volna kipróbálni, délután meg már nem jártam arra.
Aztán nyakamba vettem megint a várost, nézelődtem, csak úgy céltalanul csavarogtam. Mint írtam már, az érdekes, megnézendő rész elég kis területen, a belvárosban van. Itt is nagyon sok közüle a múzeum, amik belépősek, és bár biztos a műveltséghez hozzátartozna, hogy ezeken keresztül megismerjük egy nép, egy ország múltját is, de én szívesebben csavargok az utcákon, ülök le tereken, és a látható való, a ma érzését, hangulatát próbálom magamba szívni. Kicsit így is meglehet ismerni egy helyet. Nem beszélve arról, hogy egy múzeumi belépő, az nekem most általában egynapi kaja-keretem...
Kiültem az egyetem közelében egy templom lépcsőjére, az előtte levő parkban egy iskolazenekar épp koncertet adott. 4 óra közeledett, ideje volt visszaindulni a csomagomért. Útközben még vettem vizet, két hatalmas banánt az útra.
A szállón még egy kávé, még egy tea, megmosdottam, átöltöztem, elköszöntem Emiliotól, és visszasétáltam a buszpályaudvarra. Ráértem, tényleg egy kényelmes séta volt. A bejárat előtti utca tele volt árusokkal, és a sok minden étel-ital közt egy meglepő dolgot vettem észre, lángossütőt. Becsekkoltam, leadtam a nagy hátizsákot, és vissza mentem lángosozni. 1 sol volt, 90 ft, és teljesen olyan mint itthon, talán picit édesebb. Persze mellé semmi, se tejföl, se sajt, de még sója sem volt. Kijön a forró olajból, és vigyed. Nagy élmény volt.
Itt is fizetni kellett pályaudvari illetéket, 3 sol, ugyanolyan filmezős, motozós beszállítás, telt busz van, lassan indulunk. Még egy zötyögős éjszaka, reggel Cusco. Remélem....

 

12.nap, március 23. szombat.

 

Túl egy nagyon fárasztó, de csodálatosan izgalmas napon. Az út eddigi legszebb városában, Cuscóban vagyok. De menjünk sorban. Rendben elindult este a busz, hamarosan vacsora, majd lámpaoltás következett. Korán volt még, úgysem tudtam volna aludni, megnéztem a TAB-ról egy filmet. Gyorsan lehűlt bent is a levegő, a kapott pléd most jó szolgálatot tett. Látni úgysem láttam semmit, próbáltam aludni. Görcsölt és fájt a lábam, nem igazán ment. El-el szunnyadhattam, csak felszínesen, de egyszer azért csak kivilágosodott. Kemény szerpentineken, néha életveszélyes előzésekkel, de így is lassan haladtunk. Az elővárosoknál belefutottunk a reggeli csúcsba, mindenesetre bő egy órás késéssel érkeztünk.
Felvettem a csomagot, kihasználtam az újra megjelenő térerőt, (a hegyek közt semmi), és a buszpályaudvaron még felraktam a tegnapi történéseket. Ráértem, a papír szerint 1-kor lehet bejelentkezni a szállóba. Ráérősen vágtam neki az OsmAnd szerint 2.7 km hosszú sétának. Nagy volt a forgalom, éledt a város.
Cusco, az inkák fővárosa, ők alapították valamikor 1230 körül. Fénykorában 200 ezren lakták, ami akkor hatalmas városnak számított. Aztán a belső ellentétek okozta gyengülésre 1533-ban Pizzaro és katonái tették fel a pontot, az Inka Birodalom megszűnt. A spanyolok először kifosztották, majd a saját ízlésükre újjáépítették, fejlesztették a várost. Ma 340 ezren lakják, (a vonzáskörzetekkel kb. 430 ezren) a 3400 méter magasságban fekvő települést, az itt lakó legnagyobb része indián eredetű.
Ennyit a száraz tényekről. A nap megint elemében érezte magát a kék égen, én meg mind jobban izzadtam. Érdekes, hogy a levegő 15-20 fokos egész nap, de ha süt a Nap, kánikulát érzünk. Igaz, az UV sugárzás 11-12 fokos, extrém magas. Pillanatok alatt le lehet égni. A magasság különösebben nem viselt meg, kicsit jobban pihegtem, és fájt a fejem délelőtt, bár ez valószínűleg a kávéhiány miatt.
Az első benyomások nagyon jók voltak. Rendezett, tiszta a külváros is, annyi, hogy ezek modernebb, mai építmények. Széles utak, sok park. Persze, ahogy növekedett a lakók száma, és a város terjeszkedett, felhúzódott a környező dombokra, ott lehet, hogy más a helyzet. A belvárosba érve fokozódott a csodálatom. A főtér hangulata, a hűst adó árkádok, a hangulatos színes balkonok, erkélyek, a monumentális, vörös, gyönyörűen faragott templomok, szóval, még felpakolva is élveztem minden lépést, minden feldolgozott pillanatot. Mert zúdult az élmény, csak győzzem befogadni.
Közben egy meredek utcán megérkeztem, Blacky Hostel. Kívülről semmi különös, belül nagyon hangulatos. Bejelentkeztem, de csak 1-től lehet ágyat foglalni, a nagy hátizsák maradt, én meg megkönnyebbülve, nekivetkőzve elindultam asszimilálódni Cuscóba.
Az első sarkon, az utca felénél levő kis tér felöl pezsgő latin zene szűrődött, és színes népviseletben levő embereket láttam. Nézzük meg mi ez. Annyit sikerült kiszűrni, hogy valami karneváli felvonulásra készülnek helyi néptánc csoportok, egy megkoronázott helyi szépséggel pedig a TV interjút készített, Ő volt a Karnevál-királynő. Én pedig, (és a számtalan turista) egy nagyon hangulatos felvonulást, vérpezsdítő zenét, szép éneket, pergő táncot, szóval egy váratlan, nagy élményt nyertem.
A táncos menet a Főtérre vonult, ahol már átszellemült, megindult szónoklatok bömböltek a hangszórókból, és az én ízlésemnél már nagyobb volt a tömeg, úgyhogy nem ünnepeltem velük.
A környező, csendesebb utcákat jártam, minden szöglet tartogatott valami meglepetést. A Főtértől alig 100 méterre belestem egy nagy udvarra, a zöld füvön alpakkák heverésztek, legeltek. Ezek már igaziak voltak. Pár fényképhez még modellt is álltak. Dél volt, tűzött a nap, már nagyon kívántam egy zuhanyt, de legalább hűvöst. Egy díszes épület udvarában szép szökőkút, bementem fényképezni, bent Andok természettudományi múzeum. Írtam a hozzáállásomat a túlsok múzeumhoz, de ez csábított. Jó, 3 solos belépő is volt, na meg, hűvös. Az Andok és Amazonas élővilágával foglalkozott, minden ott élő állat, rovar, hüllő képviselve volt, sajnos, csak kitömve, tartósítva. Érdekes volt.
Eljött az egy óra, visszajöttem, elfoglaltam az ágyamat. Egy 18 ágyas, koedukált terem, fiatalosra stilizálva, hangulatos, tiszta. Két részletben 6 éjszakát fogok itt lenni, de már jól érzem magam benne. Szép, modern zuhanyozók, felszerelt konyha, mosási lehetőség, wifi, reggeli, és ez éjszakánként 6.50$-ért. Lezuhanyoztam, kicsit pihentem, főztem kávét, teát hogy kicsit feldobjon, átöltöztem, és elindultam újra. Először az utazási irodát kerestem meg, akiknél programokat rendeltem, most véglegesítettünk, megbeszéltük a részleteket.
Most másfelé indultam, és egyszer csak a San Pedro téren, az ugyanilyen nevű hatalmas piacnál kötöttem ki. Tudat alatt, már éhes voltam. A tegnapihoz hasonló választék, bőség még délután is, ugyanúgy a házi kifőzdék, egyiküknél elcsábultam. Hatalmas tál tyúkhúslevest adtak, tele zöldséggel, sok hús, tészta, különleges fűszerek, különleges ízek. Mindez 6 sol, 540 ft. Volt benne egy nagy, vastag zöldségnek kinéző valami, azt nem szeretem. Rápróbáltam, omlós, finom, különleges állagú, ismeretlen íz. Kérdeztem a szakácsot, az mi? Hát, a híres manióka! Olvastam, hogy a világon ez a gyökér a negyedik legjelentősebb kalóriaforrása az emberiségnek. Finom volt, az, meg az egész csípős, forró leves.
Még nézelődtem a zsúfolt, szomszéd utcákon, a piac külső részeiben, de lassan sötétedett, én meg fáradtam. Elindultam hazafelé. A főtér, a kigyulladó fényekben, még hangulatosabb volt. Egy zavaró volt a mai napban. Tudom, az itteni emberek nagyrészt a turistákból élnek. Rengeteg utazási iroda, vendéglátóhely van, nagy a konkurencia, fogni kell a vendégeket. De hogy ne lehessen az utcán, nyugodtan, úgy végig sétálni 10 métert úgy, hogy ne rohanjanak le, ne akarjanak berángatni enni, vagy a legjobb útra, vagy a legjobb szálláshelyre, na ez már a végén nagyon idegesítő volt. Azt meg végképp nem értettem, hogy miért kínáltak vagy harmincan masszázst.
Na jó, tolerancia. Nekik is élni kell, elszoktam már ettől. A biciklitúrákon nem volt ilyen. Hazaértem, fényképek rendezése, írás, és máris fél 11 van. Nagyon álmos és fáradt vagyok. Kb. 12-en vagyunk, fele-fele, de csöndes szomszédok. Remélem nyugis éjszaka lesz.

 

13. nap, március 24. vasárnap.

 

Este elalváskor verte az eső a valószínű nem túl vastag tetőt, andalító altató volt. Nagyon hirtelen, minden előzmény nélkül el tud eredni. Tulajdonképpen jót aludtam, de 12 ember az csak egy tucat, a lábaim is fájtak rendesen, és még sötét hajnal volt, mikor páran pakoltak, a befizetett túrák a környékre, elég korán indulnak. Aztán még csak visszaaludtam, 8 volt, mikor éledeztem.
A reggeli meglepő módon bőséges és választékos volt, az eddigi legjobb. Kényelmesen megkávéztam, útra főztem teát, kicsit pakolásztam, majd fél 10 körül elindultam. Olvastam, hogy itt a közeli domb mögött van egy inka romkert, név szerint Saqsaywaman. A források szerint az inkák a Nap Házának nevezték, és a mostani vélemény szerint, (még mindig feltárás alatt áll) ez tulajdonképpen egy, a Nap tiszteletére épített rituális építmény, egy vallási központ volt, más funkciójáról eddig nem tudnak.
Talán jelenleg a legnagyobb értéke, hogy csodálatosan szemlélteti azt, hogy részint milyen fejlett volt a kor épülettervezői szintje, másrészt remek példája az inka építési technika híres precizitásának. Az épületek, a falak, bástyák mind a jellegzetes habarcs nélküli technikával épültek. A hatalmas, néha 100-120 tonnás kőtömböket olyan precizitással vágták és csiszolták össze, hogy az illesztések közé még egy pengét sem lehet bedugni. Bent a belvárosban is találunk erre példát, hiszen a Főtér oldalából induló Loreto utca, (az inkák korában is megvolt, akkor Amaru Kanchának nevezték) falai még mind a két oldalon így vannak kiépítve. És, eredetiek! Az utca jó pár száz éve, a „Kiválasztottak házához” vezetett.
Tehát elindultam, és egy zegzugos, meredek emelkedőkön át vezető, jó két kilométeres kaptatón 3574 méterre kapaszkodtam fel. Ott álltam a kapuban, és a pénztárnál pihegve konstatáltam, hogy ezt bizony megszívtam! Önmagában nem lehet jegyet venni, és megnézni a műemléket, csak egy négy létesítményre érvényes, komplex belépő létezik. A másik 3 templom... Így a belépő 70 solba, 6300 ft-ba kerül. Nem mondom, hogy nem lettem volna rá kíváncsi, de a lehetőségeim korlátozottak, még elég sok idő van hátra, és bizony ez három és fél napi kaja-keretem. Természetesen nem mondtam le róla, hisz az út, Lima és a hazatérés előtt itt fejeződik be, négy éjszakát még ugyanebben a szállóban töltök. Ha addig sikerül jól gazdálkodnom, és megtehetem, akkor az utolsó nap csak rászánom a pénzt Saqsaywaman-ra. Kicsit rosszulesett, de visszasétáltam.
Kárpótolt a csodálatos idő, a fantasztikus kilátás a városra, és egy kis láma simogatás, majd egy közös fénykép a láma gazdájával, a kislányát a hátán batyuban cipelő, népviseletbe öltözött anyukával. (Ez sem volt olcsó....) Az út, lefele sem volt sokkal könnyebb, mint felfelé, a nagyon meredek utcák nagy, domború kavicsokkal vannak kirakva, és mire leértem, ez felért tíz talpmasszázs kezeléssel a vékony talpú szandálban.
A főtér akkor kezdett benépesedni, bár rengeteg turista van, a helyiek szerintem jobban tartják a vasárnapot, mert csöndesebbnek tűnt az egész város. Most is szemembe tűnt, és ezt már említeni akartam, a tér sarkán az alkohol fogyasztási tilalom felirat. Tehát a peruiak piálási szokásai. Nem tudom szoktak-e, ha igen, hol és mikor, de a lényeg, hogy itt létem 10 napja, és 3 nagyvárosa alatt, még részeget nem láttam. Italbolt, ahová bemégy inni, nincs. A boltokban bizony aranyáron mérik az alkoholos italokat, ellehet képzelni, hogy a bárakban, éttermekben, (már amelyikben adnak!) mennyibe kerülhet. Vagy mást használnak...
Elmúlt dél, a nagy sétában kezdtem megéhezni. A piac sarkán már tegnap felfedeztem egy jó (eddig az egyetlen) szupermarketet, az Oriont. Ott vettem vizet is tegnap. (Megkérdeztem a hostelben, hogy próbálkozzak-e csapvíz ivással, nagyon határozottan lebeszéltek róla. Jobb a békesség...) Már tegnap is szemezgettünk egymással én meg egy kilós előre csomagolt virsli, ma megszereztem. 6.50 volt, vettem hozzá egy kis zacskó! mustárt, két zsömlét, egy 2,5 l-es bubis vizet, (con gas, ritka, és drágább) és mindez 10.50-ből.
Visszajöttem a szállásra, rögtön ittam egy kávét, majd ahogy főzni kezdtem a virslit, már kopogott a zápor, ami már elég régen kitart, sőt, az előbb már jégesővé fajult. Megint időben érkeztem haza. Megettem a virsli felét, jól laktam, utána egy kis szieszta következett. Eredetileg is csak alkonyat után, az esti, éjszakai Cuscót akartam megnézni. Ez még mindig nincs veszve, most fél 6 van, egy óra múlva sötétedik. A legrosszabb esetben, ha marad az eső olvasok, filmezek. A holnapi nap még az enyém, csak este 9-kor indulok tovább Porto Maldonadóba.

 

14. nap, március 25. hétfő.

 

Tegnap este, 7 óra felé az eső csillapodott, el nem állt, csak szemerkélőbe váltott, tehát egy esti csendes sétára épp alkalmas volt. Kerültem egyet a már bejárt és bejáratott útvonalon. Messze nem volt olyan tömeg, mint napközben, az eső és a sötét intimebbé tette a várost. Fényképeztem egy párat, céltalanul bóklásztam, és persze közben még mindig hárítottam a vacsora és masszázs meghívásokat. Aztán ráuntam visszamentem, és olvastam.
Hajnalban megint volt jövés-menés, a korai túrákhoz szóltak az ébresztők, pakolták a hátizsákokat. Az egyik szobatársam, egy srác kegyetlenül megvolt fázva, részint egész éjjel köhögött és nyögött, de ami még zavaróbb volt, 20 másodpercenként szívta az órát. Gondolkodtam, hogy sértésnek venné-e, ha vinnék neki egy zsebkendőt, de végül a türelem erénye győzedelmeskedett. Londonban csöppentem egy hasonló szituba pár éve, kaptam egy hasonló szobatársat, másnap én is úgy megvoltam fázva, mint ő. Remélem, most nem.
Reggel 7 előtt aztán ráhagytam, már csak négyen voltunk a szobában, én voltam az első zuhanyozó, majd az első reggeliző is. Megcsináltam a napra való teámat, amit útközben kortyolgatok majd, megkávéztam, majd csomagolni kezdtem. Még reggeli sztori, a konyában a helyi kis mindenes kislány pakolgatott. Üdvözöltük egymást, majd angolul megkérdezte, hogy honnan jöttem. Mondtam, hogy „I`m from Hungary”. Erre a világ legtermészetesebb arcával bólint, „magyar”. Nagyot néztem! Erre magára bök az ujjával, és szinte tökéletes kiejtéssel mondja: „magyar vagyok”. Nagyon aranyos volt, jót nevettem. Jártak már előttem honfitársak.
Hasonló az egyik recepciós, aki tegnap reggelinél az én holá-mra visszaköszönt, hogy ahoj! Mondtam, hogy nem jó, az cseh szia! Ezen egy darabig elrágódott, hogy cseh.... Mondtam, én magyar vagyok, tehát szia. Azután meglátott, naponta többször, „sziá Lászi!”. Mert a C-vel még nem küzdött meg, selypes SZ jön ki belőle. Jöttem el délután, mondtam Neki: „ hasta la vista Artúr”, válaszol, szia Lászi! Akkor még gyorsam megtanítottam a „viszlát”-ot, úgyhogy lett egy vigyorgós, büszke „Viszlát Lászi!”. Igen, öt nap múlva.
Persze, előtte még városnézés. Végig sétáltam a Loretó inka-kori falai közt, és elértem a Santo Domingo Székesegyházig. Érdekes a története a templomnak. 1538-ig, a Koriqancha Inca, minden idők legnagyobb inka vallási komplexuma volt. Ekkor jöttek Pizzaro-ék, a Dominikánus szerzetesek, térítettek, és lett egy csodaszép keresztény templom és kolostoregyüttes. Persze, ez csak egy zanzásított történet, érdemes utána olvasni.
A templomelső csodaszép, hihetetlen aprólékos, cédrusból faragott oltárai csodálatra méltóak. (Tilos fényképezni és filmezni, de direkt hasonló szituációkra lett a mellényzsebembe beépítve egy észrevehetetlen minikamera. Pontosabban az indíttatás onnan jött, hogy előzetesen olvastam, hogy sok helyt, és általában az őslakók, nem szeretik ha fényképezik, filmezik őket. Piacon emeltem már úgy fel a nagy fényképezőgépet, hogy abban a pillanatban ott termett egy sárgamellényes őr, és szigorúan megtiltotta a fényképezést. Ez a kis szerkezet zsebből, egy apró távirányítóval vezérelhető, fényképet és videot készítő akciókamera. még a tavaly nyári túrámról.)
Gyönyörű idő volt, jó volt sétálni. Megkerestem a Peru Rail, a Perui Vasutak San Pedró fejpályaudvarát, innen indul a vonat Machu Picchu-ba. Nem egy nagy pályaudvar, két vágány összesen. Mellette volt a már jól ismert piac, nézelődtem, a fenti módon filmeztem, közben megéheztem. A már bevált helyen megettem megint egy finom, hatalmas adag húslevest. Felfedeztem, hogy a boltokból hiányolt táblás-csoki, és a helyi alkohol itt hegyekben áll. Vettem egy tábla 85%-os „dark” csokit, azt hittem nagyon tömény és keserű lesz, de nem, finom volt. Volt 99%-os is!
Aztán egyszer csak hirtelen elkezdett a tető kopogni, egy hatalmas zápor jött, villámlással, dörgéssel, ahogy kell! Vége a városnézésnek. Egy darabig ott ácsorogtam, ahogy csendesedett kicsit elindultam, hirtelen megint rákezdett, akkor egy patikába húzódtam be. Itt unalmamban elmajszoltam a tábla csokit, majd ereszek alatt lassan hazalopakodtam. A szandálom, a zokni, a nadrág térdig csurom víz lett. A hőmérséklet hirtelen tíz fokra esett vissza.
Beérve felvettem a túracipőmet, a vízálló dzsekit, megittam egy kávét, majd a leírt módon elköszöntem Artúrtól. A buszterminál sétálva egy óra volt, közben a nap is ki-ki nézett, de csak 13 fokra melegedett az idő. Most itt vagyok, a buszom 21 órakor indul Porte Maldonadóba, azt várom. Becsekkolás 20.30-kor, majd megint egy buszon töltött éjszaka jön. Már álmos vagyok, remélem nem lesz nehéz aludnom. Holnap új kalandok kezdődnek.

 

15. nap, március 26. kedd

 

Tegnap este a buszterminálnál zártam a naplót. Rendben és időben ment minden, a korábban már leírtak szerint. Annyi különbséggel, hogy itt nem kértek terminál-VIP, a felsőrész az economy. (Itt regular, gazdaságos.) mind a két osztály egy árban volt, így a VIP-re foglaltam. Próbáljuk ki! Az egész alsó részen 12 ülés, pontosabban ágyszerű fotel van. Januárban én voltam az első, választhattam, tegnap teli volt. És, a két osztály ára is különbözött.
Szokatlan, hogy a steward beszállás után azzal kezdi, hogy behúzza az összes függönyt, nem lehet kilátni. Aztán, a helyén mindenkit videora vesznek, bemondják mellé az ülésszámot, nevet. Végül csak elindultunk. Akkor már csak 6 fok volt kint, jól jött a párna, pléd. Először fülhallgatókat osztottak, ha valaki filmezni akar az előtte levő képernyőről, aztán vacsora. Követte az üdítő, majd tea-kávé. Már menetközben összeszedték a maradékokat, majd lámpaoltás.
3400 méterről jöttünk le 182 méterre, (Puerto Maldonado tengerszínt felett) tehát végig lejtett. A kemény Andokon jöttünk keresztül, tehát végig szerpentin. Van az utastérben km/h kijelző, 25-30-al tekeregtünk végig, mig le nem értünk. Ezt, csak azért írom, hogy hiába fáradt az utas, hiába kényelmes az ágy, ha billeg, lejt, fékez, stb. nehéz aludni. Nem is sikerült sokat.
Hétkor érkeztünk, egy elég szerény hangárszerű váróba. A sofőr mondta, hogy vetkőzzünk neki, 28 fok van, 96% páratartalom. És, tényleg csöpögött a levegő.
A mellékhelyiségben gyorsan át is öltöztem, lazábban vágtam neki a szállóig tartó közel 4 km-nek. Csábítottak sokan a terminál előtt, de a gyaloglás volt betervezve, 13.30-kor lehetett csak bejelentkezni. Elméletileg... Na meg, szokatlan volt a jármű, három kerékű riksa, vagy sima motor. Itt ugyanis már annyira drága a benzin, hogy gyakorlatilag szinte csak ezekkel közlekednek, autó nincs. Na jó, pár db. Pedig szegények nagyon csábítottak, még párszáz méter után is kiabáltak rám, hogy „ hey,gringo!”. Limában mikor a hőség ellen megvettem a fehér, karimás kalapot, jó ötletnek tűnt. Azóta viszont, hiába akarok én beleolvadni a tömegbe, mindenütt én vagyok a gringó. Igaz, Cuscoban amúgy is nehéz lett volna a 180-as magasságommal, az átlag 160 magas inkák közt elvegyülni. Úgyhogy, maradtam gringó, ma többször megkaptam.
Elég világvégi utakon indultam el. A külvárosban aszfalt gyakorlatilag csak a bevezető 30C úton van, a többi sáros földút. Járda itt még nincs. Rozoga hullámlemez viskók, a többit képzeljük hozzá. Kb. 1 km után értem el egy Mercado-t, a 3 de Mayo bevásárlóközpontot. Na kb. innentől növekedett a forgalom, lett járda. Amúgy, tényleg hatalmas csarnok, kis standokon, gyakorlatilag mindent. A legmodernebb Hifi-től, a marhabelsőségig és fejig mindent. Volt étkezési szekció, én pedig éhes voltam. Egymás melletti kis standok, kb. ugyanolyan kínálattal, és árakon. Egyikhez találomra leültem, és kértem egy szemmelláthatóan banánlevélbe csavart, és abban főtt valamit. Megkérdeztem a nevét, Quanna volt. Kibontva rizs volt benne, egy csirkecombbal. Adtak hozzá nagyon csípős szószt, és lilahagyma salátát. Jól laktam 6 solért, 500 ft. Azt már útközben megfigyeltem, hogy főttet reggeliznek. A kis kifőzdék asztalai ott voltak közvetlen az út mellett, és egész családok reggeliztek jóízűen, többnyire rizst, valamivel.
Az utcán még vettem talicskából 3 banánt, kisebb volt mint otthon, és mikor kibontottam nem fehér volt, hanem sárga. És, finom! Itt is árulják az utcán a rengeteg főtt tojást. Egészúton mindenütt találkoztam vele, és többnyire nem tyúk, hanem apró, pöttyös kis fürjtojást. Kérsz egy adagot, egy nejlonzacskóba beledob egy marékkal, kicsit megszórja sóval, egy fogpiszkáló, és jóétvágyat! Eddig még nem vitt rá a lélek, de hazamenetel előtt megkóstolom. Majd otthon meggyógyulok....
A terminálból az utcára lépve megütött a város szaga. Ez is megér pár szót. Indulás előtt, a fórumokat olvasgatva találkoztam egy bejegyzéssel. Nem emlékszem milyen náció fia volt, de a lényeg amit írt, hogy benne egy dolog maradt meg Limából, a mindent átható húgyszag. Na, ez alapból szomorú! Valóban van Limának (IS!!) egy jellegzetes illata, de az nem a fent idézett illat volt. Örülhetne bármelyik világváros, ha feleannyi nyilvános WC-je lenne, mint Limának. Egyszer sem láttam magán nyilvánosan könnyítő embert, de nyomát sem.
Valóban van minden nagyvárosnak jellegzetes, egyéni illata, amit csak a betérő idegen érez meg. Ez lehet az ott használt üzemanyagé, a közelben termelt akármié, nagyobb mennyiségben tartott állatoké, az országra jellemző fülűszeré, lehetne sorolni. De, van és létezik ilyen. Maldonadonak fülledt, víz, és kicsit mocsár szaga van. Talán, esőerdő rothadás illata. De, egyáltalán nem kellemetlen.
Szóval, szépen haladtam befelé. Páran még kiabálva „legringóztak” de mosolyogva, integetve. Mint ahogy viszonoztam. A város amúgy fiatal, 1902-ben alapították. Az ok, a gumi volt. Hatalmas, az itteni, valamint a közeli két szomszéd Bolívia és Brazília őserdeiben levő kaucsuk ültetvények termését kellett eljuttatni az Atlanti-óceáni kikötőkbe. Az itt átfolyó Madre de Dios, és a Tambopata folyókon, valamint mellékfolyóaikon rengeteg gumi érkezett kis hajókon, amit valahol átkellett rakni nagyobbakba, amig az Amazonason már végig tudtak menni, a nagy keleti kikötőkhöz. Ez a hely pedig Puerto (kikötő) Maldonado lett. A gumibáró, Fitzcarrald ötlete alapján született városnak ma 85 ezer lakosa van, nevét pedig Maldonado-ról, Madre de Dios felfedezőjéről kapta.
Ma már itt megy keresztül az Interoceanic Highway, (ez a 30C) ami Brazília belső, folyami kikötőit köti össze immáron a Csendes óceánnal. Ennek része a folyót közvetlen a szálló mellett átszelő, 2012-ben átadott 722 m hosszú Puente Continental névre hallgató kábelhíd is.
Közben beértem a szállodába. Ez egy nagyon hangulatos, a folyópart meredekére épült, növényekkel dzsungelszerűen benőtt területen. Ide rejtették el a fából készült, pálmalevéllel fedett bungalókat. Sok van, vannak egy-két személyesek, ezek drágábbak, és vannak Hostel jellegűek, 4-6 ággyal, koedukált elhelyezéssel. Az enyém négy ágyas, egy srác szobatársam van, és 12$ egy éjszakára. Közös fürdő, egyéb létesítmények, de egy-két éjszakára megfelel. Innen indulnak a dzsungelbe, a Madre de Dios, és a Tambopara Nemzeti Parkokba a dzsungeltúrák. Oda indulok reggelvén is, fél 9-re jönnek értem.
Elhelyezkedtem, lezuhanyoztam, majd egy kis pihenő után szétnéztem a környéken. Meg is éheztem, már nincs bennem tartás az itteni kajáktól és kajáldáktól. Az egyik utcában egy kis konyha, 4-5 asztal, helyiek ebédeltek jóízűen. Beültem, már hozták is, valami nagy pohár ismeretlen ízű, de finom, hideg, facsart gyümölcslé. Leves, zöldséges rizsleves, utána csirkezúza összesütve maniókával, hozzá rizs. Desszert pedig hideg gyümölcszselé. És, mindez 5 sol, 450 ft.
Besétáltam, mert hirtelen dörgött, beborult, itt gyorsan kitör egy trópusi eső. Végül nem esett. Fürdőnadrágot is hoztam, először használtam. Hűsöltem egyet a szálloda szép kék medencéjében. Képeket raktam fel, (elég lassú a net, a wifi), és korán lefekszem, holnap fárasztó nap lesz. Indul a dzsungel túra!

 

16. nap, március 27. szerda.

 

Este, mivel (akkor még) nem lett a nagy esőből semmi, kimentem, és szét néztem az esti utcákon. Nagy élet nem volt, hisz itt a környéken szinte a szálló lakói jelentik az életet. Az éttermünk nyitva volt, jó páran vacsoráztak. A szálló előtt egy pattogatott kukorica árus kínálta a frissen pattogatott popkornját. Nosztalgiáztam egy kicsit, kértem egy nagy zacskóval, az lett a vacsora. Végülis 9 körül már ágyban voltam. Egy szobatársam volt, egy csöndes Limai.

Nem sokkal később már hallottam, hogy veri az eső a tetőt, erre aludtam el. Hajnalban egyszer felébredtem, (még?) akkor is esett, reggel 7-re viszont már csak a borult, rendkívül párás, fullasztó hőség maradt. Olyan, amiben egy mozdulat után verítékben fürdik az ember. Összepakoltam, indulás előtt egy zuhany, majd nyolc előtt felmentem. A recepción épp telefonon kerestek, a találkozás 8.30-kor volt. Addig kimentem, vettem egy üveg vizet, két zsemlét reggelire, illetve egy már nyitva tartó kávézóban ittam egy napnyitót. Későn nyitnak általában.
Fél kilenckor jött egy srác, Oszkárnak mutatkozott be, és elvitt magával a közeli irodájába. Ő volt az itteni utazásszervező. Felvette Ő is az adataimat, megkérdezett esetleges betegségekről, kívánságokról, illetve a lábméretemről. Kaptam ugyanis az útra egy szép hófehér, 45-ös gumicsizmát. Még elkértek 15 $-t, ennyi most, a meghirdetett 12 helyett a belépő a Tambopata Nemzeti Parkba. Beöltöztem a csizmába, és vártuk a vezetőnket. Kb 15-en voltunk, egy helyi lánycsapatban ketten voltunk hímneműek egy fiatal sráccal. Külföldi én voltam egyedül. Jött a vezetőnk, Robin, és egy másik idősebb, szemmel láthatóan indián, Ő is kalauznak jött, illetve úgy mutatták be, mint a dzsungel doktora.
Pár perces séta után egy turisztikai központ titulusú épületen keresztül lejutottunk a rendkívül meredek partra, ahol hosszú, a filmeken már látott, Amazonas-járó motorcsónakba szálltunk. Kaptunk mentőmellényeket, és nekivágtunk a víznek. Erős Yamaha farmotor hajtja ezeket a karcsú, fedeles hajókat, és bizony, nagyon tudnak száguldani. Kb. félórás száguldás a meglepően széles Rio di Madre Dios-on, és kikötöttünk. A Tambopata kikötője volt, (ami persze empirikus túlzás a névre vonatkozólag) szóval orral a magas falnak nyomódott a csónak, és gyorsan ki kellett ugrálni a csúszós, sáros meredekre. De, senki nem esett bele.
Itt már ketten vártak ránk, valószínű másik hajóval jöttek, és így indulunk neki majd huszan, a..... hatalmas sárnak. Gyorsan bizonyítást nyert a csizma létjogosultsága. Csak a legszükségesebb volt mindenkinél, a nagy hátizsákot én is a hajóban hagytam. (Ami, miután kiszálltunk, el is húzott vele.) Beértünk a sűrű dzsungelbe.
Igazából leírni ezt nem nagyon lehet, ebben benne kell lenni. Megint azt mondom, hogy itt egy érzékszervvel ezt nem lehet befogadni, tehát hogy látom, hanem ezt érezni kell. Hallani a hangját, érezni az illatát, bokáig süppedni a talajába, kergetni a szúnyogfelhőket, érezni azt, hogy a levegőt szinte innod kell, egy perc alatt fürdeni a saját verítékedben, és még sok egyéb.
Párszáz méter után érkeztünk a Park bejáratához. Itt adja le a vezető a névsort, fizeti ki a belépőt. Vezető nélkül nem lehet bemenni, és a Park, az erdő megóvását nagyon komolyan veszik. Pár perc adminisztráció után tovább mentünk. Robin, a fiatalabb vezető mondta, hogy mindig maradjak mellette. (Mint később kiderült, Ő lett megbízva a vezetésemmel, mivel a három napos programot egyedül csinálom, nem vagyok csoportban, így a három napig Ő a „személyes vezetőm”).
Nem túl kényelmes volt Neki, mert bármit magyarázott a csoportnak, azt nekem külön próbálta összefoglalni röviden angolul. Ezzel az az igazság, hogy én angolul tudok vásárolni, kérdezni, tájékozódni, egyszerű ügyeket elintézni, de nem olvasok eredetiben Shakespeare-t, és a botanikai értekezésekben, szakszavakban, elnevezésekben sem vagyok otthon. Ezt csak azért volt fontos elmondanom, mert Robin azzal kezdte, hogy ne haragudjak, de rossz az angolja. Megnyugodtam. Amit kellett megértettem, megtudtuk értetni egymással.
A komplex érzékelés jó példája, amikor út közben a legkülönfélébb növények leveleit, fiatal hatásait tépte le, és szétdörzsölve szagoltatta velünk. Olyan különleges, egzotikus illatokat produkál a természet, amit nem sok parfüm tud. Ő, és a Doktor itt születtek, itt éltek mindig. Tényleg mindent tudnak a dzsungelről. Rengeteg növényről magyarázta el, hogy mire használják a helyiek. Melyik levél leve milyen betegségekre, sebekre, bőrbajokra, csípésekre jó. Melyiket eszik, főzik megenni, illetve melyiket főzik ki pálinkának. Egy érdekes fa, csupa apró tüskékkel borított támasztógyökere pl. az itteni háziasszonyok reszelője. Azon pépesítenek zöldségeket, gyümölcsöket. Egy ismeretlen fáról sárga, ringló-szerű gyümölcs hullott, le kellett hámozni a mandarinhoz hasonló vékony héját, és úgy megenni. Éktelen savanyú volt. Azt magyarázta, hogy ha sokat eszünk, feldobottak, jókedvűek leszünk.
Rengeteg pálma, vasfa, mocsári tölgyek, liánok, minden vízben állt, és hatalmas harcot vívva mind a nap felé törekedtek. Az út, (4 km volt, másfél óra) sár volt. Ahol a víz volt az úr, - ne feledjük esőerdőben vagyunk, és gyakorlatilag vízben áll minden – ott magasított járda volt pallókból. Ahol elméletileg még csizmában el lehet menni, ott nem erőltették. De ugye mindennap esik, így a sár garantált. Párszor olyan mély sár volt, hogy nem egy lány a csizma szárán felül is elsüllyedt, volt ki térdig, és bizony a vörös trutyival lett tele a csizma. Volt aki elcsúszott, a karja a válláig süllyedt az iszapba.
Vörösről jut még eszembe. Robin egy fáról adott mindenkinek zöld levelet, hogy erősen morzsoljuk össze. Gyorsan kell csinálni, és egy picit beleköpni. A végén egy nagyon intenzív vörös festéket kapsz az ujjaid közt, az indiánok azzal festették ki az arcukat. A végén engem is megtisztelt a saját keverékéből az arcomra húzott két vörös harci csíkkal, most estig még nem sikerült teljesen lekopnia. Az ujjaim, amivel a saját levelemet morzsoltam, szintén vörösek. De több színnek az eredetét is megmutatta. Az Édesapja sámán, (!!!) és a szertartásaihoz gyakran festi ki ilyenekkel magát.
Jó másfél óra múlva, nyakig sárosan, egy kis kikötőhöz értünk. A folyamihoz hasonló alakú, de kisebb, és motor nélküli csónakokba szálltunk. A Sandoval tóhoz érkeztünk. Természetesen motorcsónak nem közlekedhet, csak evezni lehet, ez a feladat a két vezetőnkre hárult. Egy keskeny kis sekély csatornán lehet kijutni a tóhoz. Filmen láttam már ilyet, a sűrű dzsungel teljesen vízben áll, száraz terület itt már nincs. Sasszemű vezetőnk pisszent egyszer, fékezett, és a sűrűbe mutatott. Nagyon nehezen lehetett észrevenni a két méterre leselkedő fekete kajmánt, hisz csak a szeme volt ki. Egy fénykép azért sikerült.
Még egyet láttunk a tavon, de távolabban, csak egy pillanatra jött fel. Különböző madarak villantak egy-egy pillanatra, egy kapucinus majom ugrott villámgyorsan jöttünkre, talán leghosszabb ideig egy törpedenevér csoportban gyönyörködhettünk, hisz ők egy pálma törzsén aludtak. A tó amúgy kb. 5 méter mély, 1,5x2 km-es, és a legszigorúbban védett. Itt akarja Peru a régen tömegével itt élő óriásvidrákat újra telepíteni, és szaporítani, most 12 egyed él itt.
A tó túloldalán kikötöttünk. Meredek, és hevenyészett, sáros lépcső vezetett a kb. 20 méterrel magasabban fekvő tisztásra. Egy család él itt, és szerződött partnerei az irodáknak. Itt tartanak azok ebédidőt a csoportjaiknak, a család az infrastruktúrát biztosítja egy nagy, fából épült ebédlő, és evőeszköz formájában. Van tus, WC, persze fizetős, és üdítőt, sört is lehet venni, igen borsos áron. Az ebédet Robinék hozták táskában, a már jól ismert banánlevélbe csomagolt rizs-csirkecomb kombó. Jóllehetett lakni vele. Egy 2 solos Inkacolát vettem illemből 5 solért, kávéjuk nem volt.
Az asztalunkhoz ült egy addig nem velünk levő hölgy. Mint kiderült, holland, 3 hónapja van itt, és országa béli csoportokat kalauzol. És rendkívül ezoterikus. Négyen ültünk, Ő, a két vezetőnk, és én. Robin valahonnan elővarázsolt egy Iron-tree (vasfából ?) készült totemet. Egy kb. 30 centis faragott, régi pálcaszerűség volt. Azt magyarázta, hogy már nemzedékek óta a családé. A hölgy elkérte, behunyta a szemét, megdörzsölte, és szinte remegve extázisba esett. Aztán magyarázta, hogy milyen energia folyamokat nyitott meg benne csak az érintése, és hogy milyen erő van benne. Eztán megkérdezte, hogy elfogadunk-e tőle védőkövet? Kaptunk 1-1 kőgolyót kifúrva, és azt majd bőrre fűzve a szívünk felett kell hordanunk, és megvéd minket. Eltettem.
Visszaindultunk, ugyanazon úton, ugyanaz volt minden, csak már siettünk. Egy helyt álltunk meg, Robin kiszúrt a földben egy kb. 5 cm átmérőjű lyukat. Csöndre intett mindenkit, letört egy vékony kis gallyat, a végén levéldarabkával. Arra ráköpött, és a lyukba dugva, majd mozgatva, megpróbálta előcsalogatni, támadásra ingerelni az ott megbúvó tarantulla pókot. De ez a pók pacifista volt. Ott volt, mert a nagy, szőrös lábát kinyújtotta, de tovább nem akart jönni, pláne támadni!
Visszaértünk nyakig sárosan a kikötőhöz. A csónakok ott vártak, a hátizsákom nem. Mikor rákérdeztem, mondták, hogy az már a szállodában van. Itt a csoport szétszakadt, a lányok csak egynapos kiránduláson voltak, mentek haza Maldonadoba, a másik hajó csak velem és Robinnal felfelé vette az irányt. Negyedóra múlva kikötöttünk. A Monte Amazonico Lodge-nál, a szálláshelyemre értünk. Fent a főnök fogadott, és a tudnivalókat útközben elmondva a házamig, szobámig kísért. Ez, egy nagy, az aljnövényzettől megtisztított, parkosított területen fekvő bungaló komplexum. Szétszórt faházak a hatalmas fák között, egy nagy ebédlő, egy szép úszómedence. Minden fából, egyszerűen, de funkcionálisan. A szobám 3 ágyas, fürdőszoba, WC.
Ami feltűnt, hogy a tényleg nagy létesítményben egyszál magam voltam vendég. Akkor legalábbis. Érdekes volt. Amúgy csend, lezuhanyoztam, villany még nem volt. Sétáltam egyet, két munkással találkoztam a parton. Fél hétkor, amikor már sötét volt, és a villany is égett, aggregátorról, fél 10-ig, tehát a sötétben jött Robin, hogy akkor most megnézzük kettesben az éjszakai dzsungelt.
Érdekes programnak tűnik, de semmi különös. Tényleg tök sötétben vágtunk neki egy szűk kis csapásnak. Vezetőm világította az utat, pislákoló kis zseblámpájával. Akkor én bekapcsoltam a saját fényvetőmet, és Robin majdnem lehidalt. Az enyém egy változtatható fókuszú, tényleg profi LED lámpa, még tavaly rendeltem a biciklitúrámra. Szűkített fókusszal 500 méterre világít, mint a tű. Persze kínai. Onnéttól én világítottam. Murphy törvénye itt is működik. Ha éjszakai vadlesre megyünk, akkor nincs vad. Nem is vártam. És azért a dzsungelben nem olyan az állatokkal való találkozás, hogy na itt vagyok, jólállok?, akkor fotózz! Itt egy villanást látsz, egy suhanást érzel, egy hangot hallasz. Talán, a lepkéket lehet követni. Szóval, egy órát mentünk a sűrű sötétben, egy mp-re ugrott egy majom, láttunk 10 nyugodt pókot, 20 világító Szentjános-bogarat, 15 lepkét, meg egy magasban átsuhanó árnyékot. Aztán visszaértünk, elköszöntünk, és 2 mp. múlva már hívtam is vissza Robint, mert a lépcsőmnél, a lámpám fényében egy hatalmas, barna, szépen mintázott hátú béka csücsült. Kérdezem, mi ez a hatalmas? Mondta, hogy ez csak egy bébi, 40 centisre nő meg a felnőtt. Mutatta milyen hangot ad ki, szerintem most írás közben épp azt hallom.
Délután, mikor sétáltam, áthúzott előttem egy jó nagy macska méretű, de nem macska állat. Olyan tapír-szerű volt, és nem sietett. Kérdeztem még a séta alatt Robint, hogy mi lehetett, rögtön rávágta, hogy Rat, tehát patkány. Mondta, hogy nagyon sok van, nem félénkek. Kössz!
Aztán fél nyolckor vacsora, akkor fény derült a teljes vendéglétszámra. Nyolcan ültük körbe az asztalt, négy francia, három német, és egy magyar, én. A többiek átlagéletkora 22 év, én kicsit rontottam rajta. Zöldségleves volt masnitészával, meg sok ismeretlen zöldséggel, második marhasült, amit nem tudom minek erőltetnek, hisz másodszor eszem, de először is elrághatatlanul kemény volt, rizzsel, szósszal, párolt zöldségekkel. Rengeteg rizst esznek, még a rizst is rizzsel eszik. Desszertnek valami gyümölcsízű krém. Facsart gyümölcslé, finom, kávé, tea. Jól laktam. Aztán egy darabig gyönyörködtem a déli égbolt eddig még nem látott csillagképeiben, majd jöttem naplót írni. Fél 10-kor sötétbe borult minden, az aggregátor leállt. Most teljes sötétben fekszem, és a kinti hangokat, motozásokat hallom. Érdekes elzártság, mobil, telefon, net, semmi nincs. Este a főnök is URH rádióval próbált Maldonadóval beszélni. Most még a zseblámpámmal nézek kint egy kis mozgást, holnap fél 8-kor reggeli, a programot majd látjuk.

 

17. nap, március 28. csütörtök.

 

Fáradt voltam, ideális volt a környezet, mégis hat órakor már kipattant a szemem. A lámpaoltás után tényleg csak a csillagok világítottak, egyéb környezeti fény nem volt. Most még csodálatosabb volt a déli csillagkép. A faházakon nincs ablaküveg, csak szúnyogháló. Mégis borzalmas meleg tud lenni, valószínű azért is ébredtem korán. A rovarok is megjelentek, ezért magamra húztam, illetve az ágyhoz rögzítettem a fejem fölött függő szúnyoghálót, a tüllből készült baldachint.
Kicsit még hevertem reggel, mindenütt csönd volt. Félnyolckor volt reggeli, első voltam. Érdekes, és hasznos, hogy az ebédlőbe csak cipő nélkül lehet belépni, tehát vagy mezítláb, vagy zokniban. Tisztaság is van! A reggeli gyümölcslé, tojásrántotta, vaj és dzsem volt. Szerencsére volt kávé is, bár, nem olyan mint amit én főzök, de a célnak megfelel...
11-kor volt találkám Robinnal, addig kerültem egyedül egyet az egyik innen induló csapáson, hátha több szerencsém lesz az állatokhoz egyedül, és világosban. Nem volt. Jött Robin, és egy botanikai sétára indultunk. Összességében végig kóstoltatott velem 6-8 féle gyümölcsöt. Volt, amit még nem is láttam, de pl. a karambolát ismertem. Felbontott egy rücskös sárgadinnye szerű termést, amiben belül fehér zselés anyagban magok voltak. Persze most is Ő evett előre, mint mindig. Egy kicsit fanyar, érdekes íze volt, kérdezte, kitalálom-e mi ez. Természeresen nem tudtam, kiderült, kakaó volt. Még éretlenül, ők egyszerűen csokoládéfának hívják.
Érdekes séta volt ez is, sok új dologgal ismerkedtem meg. A vége felé megállt egy pálmacserje mellett, tépett egy hosszú, vékony levelet, a levéltörzs mellett leválasztotta mindkét oldalát a levélnek, és a törzsre elkezdte visszahajtogatni, majdnem fonni. Kezembe adta, hogy próbáljam meg, de reménytelenül bonyolult volt. A végén egy hosszú, fűrészfogas csík lett, a két végét pálmaindával összefogta, így egy karika, egy korona lett. A fejemre rakta, és megkoronázott. Később még ugyanilyen technikával egy mozgatható szöcskét hajtogatott-font. Mindkettő jön velem haza, ha kibírják a hátralevő törődést.
Ebéd előtt jó félórával értünk vissza. Minden utamon van egy olyan nap, amikor szinte minden rosszul sül el. Ma, ilyen volt. Kezdődött, hogy induláskor a félliteres vizesflakonomnak nem jól csavartam vissza a tetejét, úgy raktam a hátizsákba. Mikor találkoztunk, Robin szólt, hogy valami folyik a hátizsákból. Beledűlt jó 3 deci víz. A fényképezőgépre. Természetesen meg sem mukkant, folyt belőle a víz. Kiszáríthattam, kiraktam a napra, ebéd után elindult éppen, de az elektronikája teljesen össze kutyulódott, szinte semmit nem csinál jól, úgyhogy gyakorlatilag lehetetlen vele fényképezni. Most még kint napozik.
Bejöttem, valamit kerestem a hátizsákban, behúztam a cipzárt, a kezemben maradt a húzóka. Szerencsére egy jó tanácsra hoztam két féle méretű gyorskötözőt, már másodszor segített ki, a cipzár jó. Megebédeltünk, mostanra már 18-an ülünk az asztaloknál. A menü elég érdekes volt. Leves nem volt, helyette a zöldségjét kaptuk meg egy tányéron, répa, manióka, krumpli, karfiol, brokkoli, zöldbab, és még valami megfőzve. A leve szerintem vacsora lesz. A második, az csirkemell volt, a rostcsíkjaira széttépve. Ez bele volt keverve valami barna, pikáns ízű szószba, alatta három karika valamilyen ismeretlen gyümölcs, és természetesen rizs, olajbogyóval. Utána egy karika görögdinnye. Hozzá facsart gyümölcslé. A németek vitatkoztak, hogy narancs, vagy ananász. Megkérdezték, hát kókusz volt.
Megkávéztam, szuggeráltam a fényképezőt, de hol működött, hol nem. Fél háromkor találkoztunk, mindenki ment át a Majom-szigetre, majomnézésre, etetésre. A csónakban fényképezni akartam, nem jó, mindent másként csinál. Nem baj, nálam volt a vésztartalék, a kis akciókamera. Elővettem, teljesen le van merülve, valószínű bekapcsolva maradt. A telefonom meg itthon. Úgyhogy, a majmokról egy két kiügyeskedett rossz kép lesz csak. Szóval, ez ilyen nap, és még nincs vége!!
Majom-sziget. Ez, a szállóval szemben fekszik, itt kétágra szakad a Rio de Madre Dios. Állítólag, a szigeten él egy kapucinusmajom populáció, kb. 50 majom. A szigetet a tegnapinál is sűrűbb dzsungel borítja, és az egyetlen keskeny csapás tízszer sárosabb, mocsarasabb mint tegnap volt. És a csoportok özönlenek. Szeretem a turizmust, ezért is művelem, de épp az ilyenek miatt kedvelem jobban az egyéni utat, és a kevésbé felkapott helyeket. Mert ez már a turizmus megcsúfolása. Mi tizenöten becsúszkáltunk egy kis tisztásra, vagy egy km. latyakban, sárban, szúnyog és légyerdőben. A vezető induláskor megmutatta, hogy fog fütyülni, amire rohannak a majmok, mert tudják, hogy banánt kapnak. Mi is kaptunk eligazítást, hogy etessünk, mit ne csináljunk. Szóval tisztás, banán, fütty, csak épp majom nincs.
A két vezető elment keresni. Fél óra után szaladnak, találtak egyet. Odamentünk, ott volt a fán Thomas. Állítólag mindet ismerik, mindnek neve van. Két lány adott neki egy-egy banánt, elvette, csattogtak a fényképezőgépek. Robin kezembe adott egy banánt, hogy én is nyújtsam neki. Azért még nagykegyesen lejött, elvette, visszament feljebb megenni, aztán jóllakott. Nem jött le egy istenért sem, fentről vigyorgott ránk. Mi pedig elindultunk a vissza egy kilométeres sárdagasztásra, útközben három csoporttal találkoztunk, majd nyakig sárosan hazahajóztunk.
Szóval, ez nem... Jó dolog természetes környezetében látni egy állatot, csak kérdés, meddig nevezhető így természetesnek a környezet. Ma amúgy is felhőtlen, fülledt, izzasztó kánikula van, 35-36 fok, és holnapra is ezt ígérik. Ez a páratartalommal együtt az igazi dzsungel-feeling. Rendkívüli élmény, egyszer mindenképp látnom kellett, hogy fogalmat alkothassak, hogy átéljem, hogy érezzem a dzsungelt, az esőerdőt, de nem laknék ilyen helyen.
Visszahajóztunk, kaptunk egy kis pihenőt, majd 6.10-kor találkozó megint a kikötőben. Most, aligátor lesre megyünk a folyóhoz. Kicsit előítéletes voltam ezzel is, de gyerünk! A fényképezőket nem is vittem, csak a telefont. Egy csodaszép naplementét sikerült vele elkapni, aztán vártuk a teljes sötétet. Jött az egész délutáni csapat.
Azzal kezdem, hogy végül is jól, sőt érdekesen, izgalmasan alakult minden. Lassan haladtunk folyásiránnyal szembe, és a vezetőnk a csónak órában egyensúlyozva egy erős lámpával világította meg a partot, kerestük az aligátort. Előtte viszont az áldozata jött. A magas partfal tetején egy kapimara családot fedeztünk fel. Ez egy talán disznóhoz? (melyik sértődik meg?) hasonló, bár állítólag a patkánynak is rokona, szóval egy barna bundájú, kedves pofájú állatka. A reflektor a szemében, szerintem semmit nem látott. Vagy csak nyugodt volt, mert odacsorogtunk öt méterre hozzá, de meg sem moccant, csak nézett bután. Aztán előjött a mama is, hozta a picinyét, együtt volt a család. Amúgy, szegények az alligátorok kedvenc csemegéi.
Mentünk tovább felfelé, és kb. egy km után megint a fékbe taposott a hajós, egy aligátor nézelődött a parton. Lassan odaférkőztünk elég közel hozzá, de akkor megfordult, és az aljnövényzetbe húzódott. A csónak orrát a parthoz nyomták, és Robin kiugrott, hogy megpróbálja vissza, fényképezőgépek elé terelni. Rendkívül sikeres volt! Bekerítette, hátulról támadta, szegény aligátor kiugrott a part felé, és a partról egyenesen a csónakunkba ugrott bele.
Na, lett nagy sivalkodás, a lányok ugráltak fel a padra, mint mikor egeret látnak, szegény jószág meg pánikban rohant a hajó rácsán hátra. Szerencsére senki nem vetette magát a vízbe, Robin visszaszaladt, és elkapta a renitens, kb. egy méteres potyautast. Nyakon ragadta, és előre hozva, ölében a fehér aligátorral leült. Na, akkor már lenyugodtak a kedélyek, lehetett fényképezni, simogatni. Pár percig ő volt a sztár, aztán partra raktuk, megnyugodva elszaladt. A vezető szerint, ilyen még nem volt, hogy a csónakba meneküljön egy aligátor.
Hazafelé vettük az irányt, közeledett a vacsora. Annyi időnk még volt, megálltunk a mélysötét folyó közepén, leállt a motor, a fények kihunytak, mi csendben maradtunk, csak néztük a szikrázó déli eget, először láttam a Dél-keresztjét, és hallgattuk a dzsungelt. Elvarázsolt öt perc volt. Aztán, hazajöttünk.
A vacsora fél nyolckor, sütőtök leves sajttal, marhahús, most pörkölt szerűen, és szerencsére apróra vágva, tésztával és főtt banánnal. Azt, szinte mindenhez esznek. Utána csokoládé puding. Kávéztam még, majd szobámba jöttem. Ma is találkoztam a házi békámmal, ma le is filmeztem. Sűrű nap volt, a hőség sokat kivesz az emberből, kellően fáradt vagyok. Remélem jót alszom, holnap még kalandok, innen ki kell költöznöm, este már Puerto Maldonado, Wasai Hotel.

 

18. nap, március 29. péntek.

 

Véget ért az esőerdő-kaland. Reggel fél hatkor már találkozónk volt Robinnal, az utolsó programnak vágtunk neki hajnalok hajnalán. Ez pedig, az ébredő dzsungel megfigyelése. Megint kettesben voltunk, és a szálláshelyről most egy másik irányba vágtunk neki a sűrűnek. Itt is egy szűk csapás vezetett, de köszönhetően a napi több csoportnak, ez is csizmaszárig érő, híg iszappal volt bélelve. Az ébredés, az új nap kezdete inkább csak hangokban nyilvánult meg.
Éjszaka a szobában többször hallottam távoli, talán repülőhangra emlékeztető mély süvöltést, vagy ordítást, de nem a közelből, inkább háttérzajként. Most, ahogy a sűrűben haladtunk, ez felerősödött. Robin fejtette meg a titkot, ez az Amazonasi bőgőmajom. Nem nagy termetű, de a nagyságot hangerővel pótolja. Hangja, az egyéb zajok közt is 4-5 km-re is elhallatszik.
A madarak is éledeztek, (vagy talán el sem aludtak) mindenesetre nagy hangon ünnepelték az új napot. Vezetőm a hangok alapján elmondta, sőt, remekül utánozta is, hogy melyik hang birtokosa melyik faj, de a magasban, a sűrű lombkoronában csak egy-egy villanást, lombok megbolydulását, ágak mozgását lehetett látni. A következő látványosság, programpont, ezen próbált segíteni.
Egy hatalmas vasfához értünk. Mellette egy csövekből alkotott torony magasodott, benne lépcső vezetett fel a fa tetején kialakított platóhoz. Innen, egy igen labilisnak látszó függőhíd vezetett át, a kb. 80 méterre levő másik hasonló faóriáshoz. Megmásztuk a tornyot, 47 méter magasba jutottunk. És, ez csak a törzs teteje volt, a innen kiinduló ágakkal, a fa elérheti a 60-80 méteres magasságot. Ezt a fát vezetőm 300 évesre becsülte, de egyes példányok megélhetik az 1000 évet is.
Most nyert értelmet, (bár, gyanítottam mire kell) hogy találkozásunkkor miért léptetett, bújtatott Robin engemet egy derékra, combokra szorosan rögzített hevederrendszerbe, amin karabinerek, sőt, egy fékes kettős csiga is volt. Akkor rögtön rosszat sejtettem. Most, a karabinert becsatolta a híd közepe fölött húzódó drótkötélbe, és intett, hogy mehetek. Svédországban már keltem át rohanó folyó fölött hasonlóan labilis kábelhídon, nem ijesztett meg, tudtam hogy kell lépni.
Gyakorlatilag a lombkorona fölött voltam, egy-két növekedési hormonzavaros pálma, és pár vasfa zavarta csak a kilátást. És itt volt szerencsém a túra alatt először (és utoljára) találkozni rikácsolva helyet változtató Arapapagáj csapattal. Tulajdonképpen csak egy pár másodperces színes kavalkád, egy 40-50 fős csapat rikácsoló suhanása volt, és már el is tűntek a másik tömör pálmaliget koronájának védelmében. Élmény volt így is, mivel én voltam magasabban, ez alattam történt, és ekkora tömeget belőlük még nem láttam.
Jó negyed óra volt, míg nézelődve átsétáltam. Vezetőm nem zavart, ő kiült a platóra, várta, hogy átérjek. Fényképezőgépem ugye még mindig rossz, telefont nem vittem, meg azért, legyünk őszinték, a híd az bizony kétkezes. Bár, Robin nem sokat vacakolt, ő minden úri huncutság, mint heveder stb. nélkül másodpercek alatt utolért. Ez is egy hasonló magasságban levő plató volt. Lehetett nézelődni itt is. Ennek nem volt lefelé vezető lépcsője, visszamentünk. Az eredeti platóról vezetett még egy rövid lépcső egy feljebb levő teraszra, onnan pedig egyszál drótkötél, a kicsit lejjebb levő, harmadik fához, teraszhoz, és lefelé vezető lépcsősorhoz.
Beigazolódott a sejtésem, hogy mire kell a kettős görgő. Robin megkérdezte mehet-e?, a biztosításom ilyenre is szól, tehát gyerünk. Nem volt félelmetes, egy általam meghatározott sebességgel legurultam, egy kényelmes heveder-fotelben ülve. Túloldalon állóra fékeztem, simán platót fogott a talpam, kikapcsoltam a görgőt, és lesétáltam a kevesebb lépcsőfokon. Odalent találkoztunk. Visszafelé még egy kis botanika, legeltünk az útba eső gyümölcsfákról, karambola, banán, stb. Azt mondják, egészséges gyümölccsel kezdeni a napot. Visszaérve elköszöntünk, megköszöntem a vezetést és a türelmét, ő az érdeklődést, pontosságot és fegyelmet, Robin ment a következő, már igazi csoportja elé, én meg bemosakodtam reggelihez.
Ami valami felfújt szerű volt, vaj, dzsem, kávé, és banáncsipsz. Sokat ettem itt, nagyon finom, érdekes, és sósan eszik. Különleges ropogtatni való. Majd, következett a csomagolás, elköszöntem a szobámtól, a küszöbön fekvő cicától, jó volt itt. Telefon nélkül, net nélkül, a természetbe integrálódva, napi 4 óra villannyal, csönddel, elém rakott kajával, szóval.... A kikötőben várt az Igazgató, ő is elbúcsúzott, és remélte, hogy jövőre találkozunk. Hát, ja....
Még három német srácnak ért véget a tábor, négyőnket vitt a hajó. Meg gázpalackokat, meg szemetet, minden beszerzést, minden elvitelét ami a tábor életéhez kell, ezek a hosszú motorcsónakok intézik. A 25 km.-t folyással szemben jó 50 perc alatt tettük meg. Most, a cég telephelyén, a túlparton kötöttünk ki. Egy terepjáró várt bennünket, a hölgysofőr vitt az utazási irodáig. Itt leadtam a szép fehér csizmámat, megkérdezték rendben volt-e minden, majd megköszönték, hogy velük utaztam. Mentem a 100 méterre levő Wasai szállóba, üdvözöltek, hogy újra itt, és a pár nappal ezelőtti ágyat kaptam. Őrült meleg volt megint, lezuhanyoztam, pihentem egyet. Délután erőt vettem magamon, na meg éhes is lettem, a városba indultam.
Most egy másik irányba, a piacnak jelölt hely felé indultam. Elég gyanús, kihalt utcákon jártam, nem egy piac-környékre jellemző. Azért találtam megint egy kis magánkifőzdét, ahol behabart, zöldséges csontleves volt, (benne volt egy nagy csont), citrommal, savanykásan. És, finom volt! Mint a második, csirkemell bundában szósszal, salátával, éééés..... igen, rizzsel. 450 ft-ot megért. Aztán még kétszáz méter, és egy igazi paci forgatagba csöppentem. Nem túl biztató kinézetű környék, de a látszat néha csal.
Bár, most lehet, hogy nem csalt, ugyanis az utcában épp fennforgás volt. Egy Entel, (telefontársaság) feliratú üzlet előtt nagy tömeg, körben golyóállós, pajzsos rendőrök, gépkarabélyos katonák. És a terepjárók egyre jöttek, most láttam, amit a mexikói kartell-filmekben szoktam látni, a platón áll a rendőr, és egy bazi nagy géppuska van elébe rögzítve, ami előre néz. A tulsó járdán egyre szaporodó nézelődő tömeg, aztán az utcát mindkét oldalon lezárták villogó kocsikkal. Nem tudom mi volt, nem mentem közelebb, egy fényképet csináltam, az sem aratott osztatlan sikert, gyorsan el is raktam a telót. Aztán, nem vártam meg a végkifejletet, a túlzott kíváncsiság is lehet egészségtelen.
Vissza jöttem, másik, elég lepusztult környéken. Egy valami kirívóan szemet szúrt. Már máshol is említeni akartam, de itt, az elég alacsony színvonal közepette, még feltűnőbb volt. Egész Peruban hihetetlen sok gyógyszertár van! Nincs olyan hely, hogy száz méterenként ne érnél el egyet. Régóta megvan a véleményem a gyógyszer bizniszről, de mindig csak megerősödik az, hogy az emberek meggyógyítása drága szerekkel, (miután szintén olyanokkal megbetegítettük őket) a világ lejobban jövedelmező ágazatai közé tartozik. Rajtam mondjuk nem gazdagodnak meg....
Beértem, gyorsan fürdőnadrágra vetkőztem, és irány a medence. Jó félórát lubickoltam, úsztam is, napoztam míg megszáradtam. Délután is még nagy ereje volt a napnak. Jött a naplóírás, egy kis böngészés. 7 után jelzett a gyomrom. Eszembe jutott a pattogatott kukoricás, 2 solért adott egy hatalmas adagot. Míg tartott, sétáltam a Főtéren. A patyolattiszta tér tele van családokkal, rollerező, görkorizó gyerekkel, szerelmes párokkal, tényleg egy szemet gyönyörködtetően idilli hangulat. A szegénységben.
Most még egy film, esetleg olvasás, itt még csak nyolc óra van.

 

19. nap, március 30. szombat.

 

Arra a gondolatra ébredtem, hogy de jó lenne még visszamenni a dzsungelbe! Egy jó kétórás filmet még megnéztem este, arra épp jó volt, hogy kellően elálmosodjam. Csöndes, meleg éjszaka volt, szépeket álmodtam, egész fél nyolcig. Megint szedelődzködni kell, megint egy házzal tovább állok. Ez is fárasztó egy kicsit.
Lezuhanyoztam még, a tegnapi fürdőnadrágom persze nem száradt meg, hisz a levegő is vizes. Összecsomagoltam, és 9-kor leadtam a kulcsot. Megkértem, hogy a csomagokat ott hagyhassam a portán, hisz a buszom csak este 9-kor indul. Enyém volt a nap. Már reggel kánikula volt, és ráadásul mellényben kellett elindulnom, hisz abba van beépítve a rejtett kamera. Most pedig olyan helyre indultam, hogy jobbnak láttam azt használni. Nem vittem semmit, csak egy üveg vizet. A szállóhoz közel vettem két zsömlét, az volt a reggeli, és ittam egy másik kávézóban, egy bivalyerős napindító presszókávét.
A híd túloldalára indultam, az El Triumfo negyedbe. A név azt jelenti: A diadal. Tegnap, mikor a hajóval ezen az oldalon kötöttünk ki, a kocsival, ami áthozott az irodáig, végigjöttünk itt. Akkor keltette fel az érdeklődésemet. Egy igazi, vad külváros. A hídon átballagva rögtön egy nagyon modern és elegáns iskola díszelgett a híd mellett, a Miguel Grau admirálisról, nemzeti hősükről elnevezett középiskola. Teljesen kirítt a környezetéből. Igaz, a kerítése mellett már kecskék heverésztek. Bekapcsoltam a kamerát, és végig sétáltam a tegnapi úton, nézelődtem. Igaz, engem is megnéztek rendesen, hisz nem egy turistalátványosságnál voltam. Pár „gringó” is felröppent.
Talán a filmmel jobban be lehet majd mutatni, mint most szavakkal körbeírni, a kulcsszó a végtelen egyszerűség.
Farost bódék hullámlemezzel borítva, sárga földes utcák, amik így kánikulában porzottak, az eső utáni állagukat meg csak elképzelni tudom. Vagy azt sem. A kis háromkerekűek, szóló motorok felverik a sárga port, az úszik folyamatosan a levegőben. Attól függetlenül az utcára kirakott asztalok, székek, apró háziétkezdék, „bárok” működtek, de volt kis piac is. Kiakasztott, nyers csirkékkel, hallal. Számunkra ez elég elborzasztó első látásra. Bár, én megszoktam az itt töltött idő alatt, már semmi különöset nem találok benne. Ők, itt így élnek, mindig így éltek, nekik ez a természetes, ez az életről alkotott és megszokott képük. De! Azt megfigyeltem itt is, és egész úton, hogy mosolygósak, jókedvűek, megelégedettnek tűnnek, talán boldogok. Hiszen megvan mindenük. Van fedél a fejük fölött. Nem kell ázniuk, fázni meg soha. Tiszta levegőt szívhatnak, hisz az őket körülvevő erdők ózon és oxigéngyárak. Van mit enniük, olyan bőségben áll a rendelkezésükre a zöldség, gyümölcs, amiről mi csak álmodozhatunk. Egyszerű, a funkciónak, igénybevételnek megfelelő ruhákban járnak, nem akarják egymást felül múlni. Mindenki egyforma motoron, riksán jár, nincs mód irigykedni a szomszéd új SUV-jára. Kedvencem a családi motor, egyszerű, 125-ös szabvány motor, és rajta a család. Elöl a legkisebb, már a tankon, aztán apa vezet, nagygyerek középen, a hátvéd az anya. És látszik, hogy a gyerekek is élvezik. Egyforma színvonalú lakhelyeken laknak, nincs rossz érzés a szomszéd gazdagsága iránt. A gyerekek kint játszanak a mindig!! és nagyon!! tiszta utcákon, egyszerűen, és önfeledten. Este a családok a főtéren, vagy a kisvendéglők utca porában levő asztalánál összejönnek, és jól érzik magukat. Az utcán ram mosolyogtak, köszöntek, a szemembe néztek, és semmi alattomosságot, rosszindulatot nem láttam. Szóval.... A mi fensőbbséges, valljuk be öntelt, agyoncivilizálódott, túlfejlett társadalmunk sok mindent tanulhatna tőlük. Na, nem akarom, hogy ez egy társadalompolitikai elemzés legyen, csak úgy eszembe jutott.
Visszaútban vettem vizet, elég sok volt a fogyasztásom. Most csak úgy céltalanul ödöngtem, kirakatokat nézegettem, üzletekbe bementem. Az utcán ismerősök integettek, a francia pár, akivel a dzsungelszállón egy asztalnál ettünk. Ők ma jöttek vissza. A Főtéren apró kirakodó vásár, kézművesek, egyszerű gyöngyfűzők, italárusok. Azok amúgy végig kísérnek a forgalmasabb utcákon, apró kis kocsikból áruljak a négy-ötféle préselt gyümölcslevet. Dél elmúlt, megint leültem a „törzshely” kávézóm teraszára, már kérdezés nélkül hozták a méregerős feketét.
Gondoltam egyet, megnézem milyen a piac szombaton. Amúgy szerintem ez munkanap, illetve, ezt nehéz is behatárolni kinek, hiszen itt szinte mindenki a szolgáltatásban dolgozik, itt gyárak nincsnek, hivatal nem sok, szolgáltatni pedig mindennap kell. Ami nem volt tegnap, tehát, lehet, hogy szombati program, feltűnően sok helyen volt pár asztal, pár szék kirakva az utcára, grillsütőn sült a csirkemell, néha kolbászkák, és az asztalokon rengeteg sör. Mindenütt bömbölt a zene, persze mindenütt más, és ez a kakofónia, az illatokkal, a társasággal, hihetetlen jó hangulatot varázsolt az összegyűlteknek. Először zárt társaságoknak néztem, de több helyen egyszerű iskolatáblára, krétával ki volt írva, hogy pollo asado, cerveza. Sült csirke, sör. Egyszerű menü.
A piac csúcson járt, minden volt, részletezés nélkül, igazi perui piac. Egy kifőzdénél elém libbent egy hölgy, hogy üljek le, ebédeljek. Miért ne, hisz kettő múlt. Igaz, a kamerám most is járt, de legfeljebb felvesz húsz percnyi jóízű csámcsogást. A szokásos húsos, zöldséges tésztaleves, és sült csirkecomb, saláta, először volt mellé fözelékszerű bab, és persze rizs. Egy pohár jeges tea, és 5 sol. Jól laktam!
Még egy kicsit köröztem, majd kikapcsoltam a kamerát. Még egy érdekes dologgal találkoztam itt, amit már régen említeni akartam, hisz mindenütt találkoztam vele. Pohár, vagy műanyag tálka helyett nagyon sok helyt nejlonzacskót használnak. Pl. ezek a kis kifőzdék, két decis nejlonzacsiba mérik ki a gyümölcslevet, berakják a hűtőbe, és aki elvitelre kéri az ebédet, (sokan vannak) abban kapják mellé. Utcai árusoknál, a hűtőtáskából zacskóban kerül elő a kért gyümölcslé, kapsz mellé egy szívószálat. Ma láttam a piacon, két hölgy nagy flakonokból a mustárt és a ketchupöt apró nejlonzacskókba adagolták, megcsavarták a szárát, bekötötték, és egy adag valamihez, megvolt az egy porciónyi kísérő. Ötletesnek tartom.
Lassan visszasétáltam a szállóra, vettem még egy liter vizet, kikértem a csomagomat, még rendezkedtem egy kicsit, a mellényt elcsomagoltam. Négy után nekivágtam a majd` 4 km-es útnak. 32 fok maradt, jól fel voltam pakolva, a hasamon is, hátamon is egy-egy hátizsák, de nem különösebben volt megterhelő. Igaz, lassan jöttem, kényelmesen, de nem is nagyon izzadtam le. Megszoktam. A buszállomáson sokan vannak, most sok járat indul, és sok felé. Még olvasok, 8 körül becsekkolok, nekiöltözök kényelmesbe az útra. Ma is egy szép nap volt, csak nagyon fogynak a napok. Reggel 7 körül Cusco-ban leszek. Újra.

 

20. nap, március 31. vasárnap.

 

Végül a 7 körül-ből pont nyolc óra lett, nem tudom ez egy óra ez olyan szalon késés, vagy az én jelenlétem garantálja ezt, eddig mind a 4 járatom egy órát késett. De, nagyon ráértem mindig.
A földszinti helyemen utaztam, az 1/11-en, három járaton is arra a helyre foglaltam. Most jó is volt, mert csak mellettem nem ült senki, 11-en aludtunk együtt. Kicsit most sajnáltam, hogy éjszakai járattal mentem-jöttem, hisz így az Andok átkelésből nem sokat láttam. Amit reggel ¾ 6 után, napfelkeltekor, az csodálatos volt. Félelmetes, zord hegyvonulatok, szűk, 4000 m fölé kapaszkodó hágók, kábító szerpentinek, néha eltűntünk a felhőben, és fölötte jöttünk ki. A többiek még aludtak, én gyönyörködtem. Nagyon hiányzott a fényképezőgépem, igazából a telefonos fényképezést még nem tettem magamévá. Az vigasztalt, hogy az ablak a belső pára letörlése után kívül még mindig szutykos maradt, sokat rontott volna a minőségen. Aztán, megérkeztünk. 6 fokra, az esti 28-30 után durva volt, vékony pólóban vártam fél órát a csomagomra, amiben melegebb cucc volt.
Besétáltam megint, bő 3 km. kell az edzés. Mire beértem, 10 körül, már rám izzadt a mellény. Ismerősként fogadtak, ugyanazt a szobát, egy másik alsó ágyat kaptam. A csomagot leraktam, és az egy órakor esedékes ágyfoglalásomig sétálni mentem. Nézelődtem, az akció kamerával filmezgettem, végül a piacon kötöttem ki. Az örök téma.
Még otthon olvastam, és egy utifilmet is láttam az egyik itteni ételspecialitásról, a roston tengeri malacról. Elterveztem, hogy megkóstolom. Ma találkoztam vele a piacon, indiánok árulták szatyorból, felpucolva, csupaszon, kibelezve, és kicsit elment tőle a kedvem, már nem kívántam annyira. Az is megerősített, hogy készen csak jobb éttermekben lehet kapni, 60-70 sol, 6000 ft körül. Itteni viszonyok között drága.
Délelőtt bementem az utazási irodába a holnapi kirándulással kapcsolatban, de az én levelező partnerem, Gloria, akivel otthonról intéztem a foglalásokat, csak 5 után lesz bent. Ebédre hirtelen ötlettel egy nagy cső főtt kukoricát vettem a piacon. Van itt egy nagy, fehér szemű fajta, (rengeteg színű, és fajtájú van) abból ettem meg egy csövet, és jól laktam. Kicsit édeskés volt, mikor sót kértem csodálkozott a kofa, de nem tudott adni. Így is finom volt.
Vissza a szállóra, zuhany, és egy kis lazítás. Fáradt vagyok, az éjszaka is azért kényelmetlen volt, és tengerszintről megint 3300-ra ugrottam. Kicsit olyan kótyagos, fáradt érzés most. El is aludtam. Fél négy körül újra elindultam, holnapra az Orion szupermarketben vettem vizet, egy kis harapnivalót reggelre, hisz az itteni reggelinél már nem leszek itt. Ma kávét sem ittam, most kicsit fáj is a fejem. Egy kokateát ittam, hogy picit feldobjon. Öt előtt még egy utcai árusnál vettem egy tál melegételt, az volt a vacsora, a szokásos olcsó, de finom háziétel. Édességnek pedig egy itteni frissen, olajban kisült hosszú rudat, fánkszerű tésztából van, fahéjas ízű a belseje, és cukorban megforgatják. 1 sol, finom, és nagyon népszerű.
Glóriával leegyeztettük az utat, jóval korábban kell indulni, mint az előzetesben van, már 3.40-re jönnek értem, 3-kor ébresztő. Megint rövid éjszaka, és holnap fárasztó nap lesz. Be is jöttem hat körül, összepakoltam, hogy reggel ne sokat zajongjak, próbálok korán elaludni. Bonyolult a kijutás a Machu Piccura, van egy csomó jegyem. Autó 2 óra, vonat kb. annyi, majd busz. Visszafele ugyanúgy. Majd mesélek. Ja, érdekesség, itt nincs óraátállítás, most már hét óra az eltérés otthonnal.

 

21. nap, április 1. hétfő.

 

A szokásos betegségem ma éjszaka is velem volt, ha időre kell ébrednem, hiába van beállítva az ébresztő, nem tudok nyugodtan aludni. Most is fel-fel ébredtem, többen elég későn értek be, lényeg, nem aludtam kómásra magamat. 3-kor nem is erőltettem tovább, lezuhanyoztam, csöndben felöltöztem, összepakoltam a napra. Elég nehéz felkészülni, ugyanis a legjobb időjárás előrejelző oldal sem találja el, milyen idő lesz a hegyek között. A magasszárú túracipőt, hosszú vászonnadrágot, pólót, mellényt vettem, és hoztam esődzsekit. 2 liter víz, 3 zsemle, technika, és először vetettem be a magammal hozott nordic walking botot. Igaz, ahogy szétnyitottam, és mentem vele, 20 méter után összecsukatták, mert nem volt a fém tüske végén gumi, és megsérti a járóköveket.
Fél négykor még egy kávét megittam, majd kiálltam a kapu elé, Lizbeth-el úgy beszéltük meg, hogy ott vesznek fel 3.50-4.00 közt. Természetesen nem voltak ott időben. 4.10-kor ráhívtam Lizbeth-re, a netes kártyám helyi hívásra is jó. Kicsöngött, nem vette fel, normális ember ilyenkor alszik. Aztán 2 perc múlva Ő hívott meglehetősen álomittas hangon, és mondta, hogy a kisbusz a fenti kis téren vár, rossz irányból jöttek, egyirányú az utca, mindjárt jön értem a hölgy. Aki, már kiabált is fentről, ébresztőnek trappoltam egy nagyot. Tele volt, az én egy helyem volt meg, mind helybeli volt, szerintem csoport, én voltam a kakukktojás.
Egy nagy hajtás következett, először még aszfalton, majd durva földutakon. A hátsó tengelyen ültem, még levegőt venni is csak dadogva tudtam. De, az 5.40-es beszállításra megérkeztünk Ollantaytambo-ba. (Most puskáztam a jegyről..) Amit láttam belőle, egy nagyon izgalmas kis hely lehet, kár, hogy csak pár perces átszállásra használjuk, szét néztem volna szívesen. Innen indult a Perurail Machu Piccura induló első járata, 6.10-kor. Alapvetően 3 módon lehet megközelíteni az Inka romvárost, gyalog, ( 4 napos túra ) helikopteren, vagy vonaton. Közúton nem. Aguas Calientes-nek hívják tulajdonképpen azt a kis települést, aková a vonat kb. másfél óra után befut. Ahogy inkább nevezik, és mindkettő hivatalos, Machu Picchu Pueblo. Tehát, Machu Picchu Falva.
Szóval az én túrám is egy ilyen egy napos túra volt, igaz, fullos, tehát mindent foglaltak, intéztek, beszereztek, de pl. drágább volt, mint a 3 napos dzsungel túra. A mai világ hét csodája közé sorolják a helyet, és ezt ki is használják, igen fontos bevételi forrása ez a környéknek, és a hozzá kapcsolódó ezer szállal, az országnak is.
Tehát, vasútállomás. Több lépcsős beléptetés, mindenütt irat, útlevél ellenőrzés, a jegyek névre és helyre szólnak, és a kb. 30-40 km-es jegy 63 dollár egy útra. Az állomási büfében már 2-3-szoros Cuzcoi árak. A kocsik, és a mozdony kék színben ragyognak, és keskeny nyomtávon futnak. A kocsira még egy becsekkolás után, az odarakott lépcsőn lehet beszállni, az egyenruhás kísérők lecsippantják a QR kódot, és elveszik a jegyet. Belül patyolattiszta, tetőn panoráma ablak, kár, hogy még sötét van. Érdekesen kisért a 11-es szám, a születésem napja, a buszokon mindig a 11-es ülésen ülök, igaz azt én foglaltam, de itt is, sőt, visszafelé már másik kocsiban, de ott is a 11-esen ülök. A lényeg, ablaknál.
Pontosan elstartoltunk, és szinte egész úton nem távolodtunk el a sebesen rohanó Urubamba folyótól. Itt, végállomáson is, 10 méterre csörtet a sziklás medrében az állomástól. Útközben az igazi Andokot láttam végre! Szemléltető szavakkal, jelzőkkel ezt nem lehet, sőt nem szabad leírni, mert azzal csak a valóságot csúfolnánk meg. Kicsit egészúton tátva volt a szám, rengeteg kép, film készült, bár az ablak párás volt végig. Egy kanadai turistacsopot közepén utaztam. Párezer kanyar után, megérkeztünk. 8 előtt voltunk még.
A busz innen indul az állomás elől, hisz azzal lehet felkapaszkodni a tulajdonképpeni látni valóhoz. Rengeteg Mercedes kisbusz megy, ahogy egy megtelik, indul. A jegy 13 dollár, nekem megvolt. Lehet gyalog is menni, de mire az ember felérne, szerintem már nem lenne sem kedve, sem ereje nézelődni. Végig murvás földút, nagyon keskeny, ha szembejön a másik busz, egyiknek vissza kell tolatni egy kitérőig. Fentről látszott csak, hogy micsoda ijesztő „szerpentin. De, felértünk.
Tegnap mondta Lizbeth, hogy a túrához idegenvezetés is tartozik, benne van az árban. Ahogy a vonatról leszálltam, egy fiatal srác kiabálta a nevemet. Igazság szerint szét akartam kicsit nézni, a folyó ügyeket az ingyen mosdóban elintézni, de Ő rögtön karon ragadott, nagyon örült nekem, és vitt a buszhoz. Közben elmagyarázta, hogy az én idegenvezetőm Robert, vagy Ronaldo, már nem emlékszem, aki a fenti állomáson zöld zászlóval fog várni. Na, most két dolgot rühellek nagyon, a csoportos turizmust, meg a zászlós (léggömbös, világító botos, táblás, stb. ) vezetőket. Felértem, ott volt egy fiatal indián, zöld zászlóval. Illem is van, odamentem, bemutatkoztam, kérdeztem Ő-e Robert, mondta, hogy nem, várjak, nemsoká jön. Na, ez el is döntötte, ma Robert engem nem vezet.
Elintéztem a mosdót, itt már 2 sol, négyszeres Cuscoi ár. És, bementem. Persze itt is csomagellenőrzés, útlevél, beléptető kapu. Jó korán értem, amúgy naponta max. 2200 főt engednek be, és amúgy is drákói szabályok vannak. Most idézek „A perui Times közreadta a helyi hatóságok egyéb rendelkezéseit is. Nem szabad dohányozni, beleértve az elektromos cigarettákat is, falra, sziklára mászni, alkoholt fogyasztani, enni, inni, de ügyelni kell az erkölcsre és a jó viselkedésre is.
Ezenkívül tilos a tűsarkú vagy nagyon kemény talpú cipők viselete, amelyek megsérthetik a talajt. A pálcás szelfizések és az állványra szerelt fényképezőgépek használata is korlátozott.” Végülis, jogos, bár, a személyzet azért nem ennyire merev. Bár, a botom... Mindenesetre őrökből nincs hiány, szerintem bőven 100 fölött vannak, egyenruha, rádióadó-vevő. Az mindenképp megállapítható, ha figyel az ember, és mindent számba vesz, hogy az inka ősök ma nagyon sok embernek adnak kenyeret, még így évszázadok múltán is. És ne felejtsük el, hogy a világ mennyit köszönhet a Yale Egyetemen dolgozó Hiram Binghamnak, aki1906 és 1915 között öt kalandos régészeti expedíciót vezetett Peruba, és ennek eredménye ez a hatalmas felfedezés. És, hogy mit is fedezett fel. A mai Peru legmonumentálisabb helye ez, a régi inka nemesi családok otthonának, templomainak romjai. A név jelentése, Machu Picchu (Öreg hegy). Cusco-tól mintegy 112 km-re fekszik a Huayna Picchu (Fiatal hegy) tőszomszédságában, mintegy 2490 méter magasan a tengerszint felett. Ezek a lexikális tények. A rendkívül érdekes történetébe, a hely pontos leírásába most nem megyek bele, a Wikipédián, a Google-n minden megtalálható, érdemes elolvasni akit érdekel, én is azt olvasgattam a túra előtt.
Az időjárás kegyes volt, végig sütött a nap, a mellényben is folyt rólam a víz. Persze ennek egyik oka az egész területre jellemző szintkülönbség. Edzett emberek lehettek az inkák. Elképesztő volt látni ezt a remek állapotban megmaradt jó 600 éves várost. Azt a bámulatra méltó precíz építészeti technikát. Azt a mérnöki bravúrt, ahogy ebbe a bevehetetlenül védett, szinte megközelíthetetlenül eldugott völgybe, egy funkcionáló várost, kerteket, szentélyeket, obszervatóriumot, stb. beillesztettek. És akkor gondolkodhat az ember, az akkori technológiáról, ha szétnéz, és látja azt rengeteg beépített követ, az akkori szállítási lehetőségekről, alapjában véve az emberi tudásról. És csak bámul. Fél óra múlva csörgött a telefon, Lizbeth keresett, hogy hol vagyok, mert az én vezetőm nagyon keres. Mondtam, hogy bent, épp az Inka-bridge felé tartok, és Robertnak vagy kinek mára adjon szabadnapot, nem igénylem a szolgáltatását. Kicsit sértődötten tette le..
Kb. 5. órát bolyongtam végül, és nagyon örültem, hogy nem „idegenvezetve” hanem saját ízlésem szerint nézve, (és látva) érezve, bele- és átgondolva, és mindezt a saját tempómban. Nagy élmény volt, életem egyik tényleg felejthetetlen élménye.
Valamelyik inka isten érezte, hogy végeztem, indulok vissza, mert amit úgy látszik már nagyon visszatartott, a kijáratnál eleredt az eső. A busz már esőben jött le, és azóta is kitart. Még sétáltam egyet a kisvárosban, melegem volt, nem zavart az eső. Rengeteg helyre invitáltak, szinte rángattak ebédelni, de nekem bőven megfelelt a kisboltban vásárolt 20 dk. csokisnápolyi. Az éttermi árak amúgy is...
Aztán beültem az állomásra, és megírtam ezt a mai napot. Még három említeni való sztori, és egy kisebbfajta csoda történt. Az egyik, a kezesbárány alpakák. Ott legeltek a látogatók közt, megszokták őket, és még simogatni, kicsit dajkálni is hagyták magukat. A másik, „emberi” volt, épp a jószágokat fényképeztem, mikor a hátam mögött üvöltés, sikongatás hallatszott. Első gondolatom az volt, hogy de jó kedvük van. Aztán hátranéztem, egy fiatal srác üvöltött, már felvette a box-állást egy középkorú, nála kétszer nagyobb férfival szemben, a hölgyek közéjük álltak, az őrök szaladtak, szóval, buli volt. Nem tudom ott konkrétan min tudtak összeveszni, talán egy beszólás. Ott hagytam őket. A harmadik a kalapom műve. Már sokszor legringóztak, de ma jobb volt. Egy jókedvű lánycsapat jött szembe, viháncoltak, az egyik ram nézett, és felkiáltott: Itt van Indiana Jones! Ezt már én sem bírtam ki nevetés nélkül. A csoda, pedig az, hogy a fényképezőgépem, amit eláztattam, és már lemondtam róla, csak néha rápróbáltam, szóval a gép, ma, a romok közé érve működött, és rengeteg jó képet csináltam vele. Hogy miért, azt csak az inka istenek tudják!
Most már vonaton ülök, kint besötétedett, a zötyögés miatt pedig alig tudok írni. Az állomáson állítólag vár a reggeli busz, másfél óra újabb zötyögés Cuscóig. 10 körül érek haza. Hosszú, fárasztó nap volt, de egyben csodálatos és emlékezetes is. Megérte! Holnap pihenőnap.

 

22. nap, április 2. kedd.

 

Csak a folytonosság jegyében még a tegnapról. A vonatunk késett. Reggel nem is vettem észre, hogy a vonalon pár kétvágányú hely is van kitérőnek, (nagyképűség lenne állomást mondani) ahol a szembejövők elkerülhetik egymást. Most 2 helyen is vártunk elég sokat. Így, késtünk, miért a társaság a hostesseken keresztül többször elnézést kért.
Még az indulás előtt küldtem egy SMS-t Lizbethnek, hogy mi lehet a rendszáma a kisbusznak, amivel reggel jöttem, és ami elméletileg vár rám, hogy hazavigyen Cuscoba. Azt válaszolta, hogy majd a reggeli hölgy várni fog. Na, ez szép, gondoltam, mert a sötét hajnalban, félkómában még az autó színét sem jegyeztem meg, nemhogy a hölgyet. Szerintem csak hátulról láttam.
Az állomásról kilépve hihetetlen káosz fogadott. Kavargó tömeg a keskeny sikátorban, üvöltés, hangzavar, többszáz kocsi és kisbusz bezsúfolva az állomás környéki szabad területekre. Mikor kiléptem a kapun, szűk két sor között kellett végigmenni, és üvöltve invitáltak, kapták el a hátizsákot, hogy ő visz legolcsóbban Cuscóig. És annyira jellemző volt ez a kétarcúság! Az állomások szigorúan magas kerítéssel elzárva. Belépni csak jeggyel, útlevéllel lehet. A zárt peronra csak indulás előtt 20 perccel, egy újabb teljes ellenőrzés, jegy lepecsételése után. A vonatra felszállni egy odatolt, szőnyeges rámpán lehet, a harmadik ellenőrzés után. Csak ülésszámra lehet ülni. Szóval, az abszolút rendezettség, szervezettség, fegyelem. Kint, öt méterrel odébb maga a megtestesült káosz. De, mennek a dolgok.
Én is mentem, figyeltem, kerestem a jelet. Aztán kiszúrtam, hogy vagy 30 ember, akik szintén kiabáltak, táblákat tartanak a magasba, rajta filccel írt nevekkel. Megvan! Ott kell keresnem a nevemet. És nemsoká meg is volt, egy hölgy tartotta táblán. Lehet hogy ő volt reggel is? Nem volt ismerős... Jelentkeztem, az ujjával áthúzta a filccel írt nevemet, intett, hogy álljak mögé. Pár perc múlva megvolt mindenki, mentünk a kocsihoz. Ott egy kis gubanc volt, mert csak úgy fértünk fel, hogy ketten a sofőr mellé ültek, és a vezető hölgy már nem fért fel. Sebaj, ő már valahogy csak eltalál Cuscoba. Hát, ilyen egyszerű ez kérem. A parkolóhelyről való kijövetel is egy akciófilm volt, dudálással, milliméteres távolságokkal, kis surlódással, de végül kifészkelődtük magunkat, és egy nagy, és rázós száguldás után, 10 órakor itthon voltunk.
Mára pihenőt terveztem, és érdemeltem, ezt a Napisten is hallotta és egyetértett, ugyanis egész nap 10 fok alatt volt, és esett. Itt az ősz! Nem is mozogtam túl sokat. Tíz körül kimentem a piacra, az utolsó apró emlékeket megvenni. Kiléptem, mentem 50 métert, és visszafordultam. Fáztam, és esett. Széldzsekiben vágtam neki újra. Megvettem amit akartam, meg a holnapi túrára vizet. Másodszorra ebédelni mentem ki kettő körül, a szokásos húsleves volt. Nagyon megszerettem! Vettem az utcán még 3 fahéjjal töltött, olajban sült fánkszerűséget, az lesz/lett a vacsora. Megkérdeztem Lizbethtől mi ez, csodálkozva mondta, hogy churro.... Ja, tényleg! Megbeszéltük a holnapi túrát, beutaló nincs, jönnek értem, visznek, hoznak, vezetnek, etetnek, nekem csak mennem kell. Az a baj, hogy ezt hajnal 3.30-kor kezdik.
Megnéztem egy filmet, olvastam, kezdtem összecsomagolni, és írom ezt. Egyedül vagyok most bent, a szobában szinte csak francia fiatalok vannak, 15 lány, ketten vagyunk hímek. Épp most volt egy aranyos sztori. A fejemnél az emeletesen két jókedvű francia leányzó alszik. Rengeteg csomagjuk a földön. És, a csöndben hallom, hogy valami nagyon motoz az egyik nagy nejlonzacskóban. Figyeltem, zörög, és már mozog is. Artúr, a portás épp jött villanyt felkapcsolni, szóltam neki, és mutatom. Közelebb hajolt, a valami épp motozott egyet, Artúr pedig elszaladt. Felkeltem, megnéztem, tényleg motoszkált a zacskó. Kimentem, leszóltam a két lánynak, feljöttek, kérdezem mit tartanak a szatyorban, ami mozog? Sikongtak, majd megszakadtak a nevetéstől, de közelebb jönni nem mertek. Felkeltem, összefogtam a száját, és kivittem a folyosóra. Ott szétnyitottam, és egy pici, cickányszerű, hosszú orrú, hosszú farkú szürke kisegér nézett rám. Aztán ugrott egy nagyot, ki az élelmiszeres szatyorból, és mint a villám, vissza a szobába. Itt 5 centivel megemelt álpadló van, az alá, sosem lesz meg.
Nos, ilyen kalandok színesítik a szürke, esős Cuscói napokat. Megvacsoráztam, megteáztam, lent a társalgóban még zajlik az élet, én korán szeretnék elaludni. Nyolc múlt, szűk hét órám van. Holnap nehéz, hegymászós nap lesz.

 

23. nap, április 3. szerda.

 

Végül 11 után sikerült elaludni, és 3-kor hajnalban sikeresen felébredni. A negyed négyes ébresztőt kinyomtam. A mai kirándulás célja a perui Rainbow Mountain. Azért írom, hogy perui, mert a világon elég sok helyet illetnek ezzel a névvel. Van Kínában, Ausztráliában, Észak-Amerikában egy pár, stb. A nevet azok a hegyek, hegyvonulatok kapják, amiken keletkezésükkor a vulkáni, és a tektonikus tevékenységek folytán a különböző ásványok rétegeződve, élésen elválasztódtak. A sziklák színe ugye a bennük levő áványi anyagoktól függ.
A legfiatalabb ez, a perui, amit nevezzünk csak itteni nevén, Vinicuncának, hisz alig pár éve fedezték fel, amikor a globális felmelegedés következtében az addig rajta levő állandó hóréteg leolvadt. Magyarul, az állandó hó határa feljebb húzódott, mint a hegyvonulat 5200 m körüli magassága.
Persze, rögtön rájöttek idegenforgalmi értékére, és pár év alatt erre is igen komoly bevételű üzlet épült ki. Hogy aztán mikor kapnak észbe, hogy ez esetleg a hely súlyos sérüléséhez, eredeti állapotának pusztulásához is vezethet, nem tudni. Mindenesetre villámgyorsan utat is építettek a hegy lábához lehető legközelebb, hogy a tizenöt személyes kisbuszok minél több turistát hozhassanak ide. Persze, a szépre, értékesre én is „vevő” vagyok, megtaláltam, és megrendeltem az utat.
Tegnap úgy beszéltük meg az irodával, hogy reggel 3.50-4.00 között vesznek fel a szállónál. Megkávéztam, összekészültem, és 3.45-kor a kapuban vártam. Kint szakadt az eső. 4.15-kor sajnos kénytelen voltam megint felébreszteni Lizbethet, szerintem már imáiba foglal. De, jött az SMS, 15 perc múlva jönnek. Ahogy elolvastam, jöttek. Még felvettünk pár embert, és telt busszal vágtunk neki a 90 km-es útnak dél felé. Sötét volt még, majdnem mindenki aludt, én fel voltam turbózva, bár látni sokat nem láttam.
A 35-ön haladtunk, ébredező kisvárosokon keresztül. Az eső elállt, a felhő maradt. Ccolcca Bajonál, 7 körül ébresztő, egy vendéglőnél félreálltunk, a reggeli, ebéd benne van az árban. Meglepően jó, svédasztalos, választékos és bőséges reggeli volt. Itt már elkezdték adni a kokateát, és rágni a kokalevelet. Mondjuk, én már ébredés óta rágtam... Állítólag, a magassági betegség egyik legjobb ellenszere.
Cusipata előtt, a hídnál egy földútra tértünk, és jött egy jó 20-25 km-es eddig csak filmekben látott észveszejtő szakasz. Folyamatos emelkedés, az épp egy autónyi széles köves, iszonyatosan rázó úton, az egyik oldalon égbeszökő fal, a másikon sokméteres szakadék. Szétesés-gyanús fahidak, vízátfolyások, amiken lépésben, tengelyig érő sodrásban haladtunk át. Újabb kalapemelés a perui sofőröknek. Nemrég olvastam, itt, hogy egy kiadósabb eső járhatatlanná tette az utat, többszáz fent ragadt turistát csak helikopterekkel tudtak kimenekíteni. Jó buli lett volna, csak nem az utolsó napomon, szoros busz és repülőmenetrend mellett. Az út majd egy órát zötykölt, nyolckor álltunk meg a gyalogrész kezdetén, a buszok parkolójában, 4100 méter magasan. Apró bódék, árusok, és lovasok fészkelték be magukat a startpontra.
Még sosem jártam ilyen magasban, Cusco is csak 3200 körül. (17 évesen Repülőtiszti Főiskolára jelentkeztem. A felvétel része volt, Kecskeméten a baro-kamrás teszt, vizsgálat. Egy nagy, zárt kapszulából szívták ki a levegőt, növekvő magasság csökkenő nyomását szimulálva. Nekünk, kadétoknak, szöveget kellett kézírással másolni, orvosi felügyelet mellett. Akkor, ha jól emlékszem, 5000 méter előtt kezdtem el értelmetlen ákombákomokat írni.) Most, 5100-ra tartottunk. Az ezer méteres emelkedés kb. 3,5 kilométeren megy végbe.
Itt már megint előjött a kedvencem, a csordaszellemű utazás: Most 8.10 van, 12-re mindenki érjen vissza. 7 km gyaloglás, hegymászás, gyönyörködés, (aminek nem szabad időkorlátot szabni) nézelődés, apró részletek felfedezése, időre, szűk négy óra alatt. Előzetesen annyit, én értem vissza utolsónak, már türelmetlenül várt a vezető. Az útra lehetett lovat is bérelni, helybeli lóvezetők, férfiak, nők vegyesen vezetik a pónikat, naponta több fordulóban, majdnem futva, szuszogás nélkül. Minden tiszteletem az övék, bár ebbe bele, és itt születtek. Kecsua indiánok, és a vezető szerint még a nyelvük is az ősi kecsua. Elszigetelten élnek idefent, főleg alpaka tenyésztésből, illetve most már az idegenforgalomból is. Egy felvitelért most 70 solt, 20 dollárt kérnek. Sok.
Szétszóródtunk, mindenki a saját tempóját vette fel, és nekivágtam. Tartottam tőle kicsit, nem indokolatlanul. A csoportban is bőven korelnök voltam, nem is vagyok túl nagy edzésben. Húsz emelkedőn megtett lépés után azt hittem, megfulladok. Szívtam volna a levegőt, de nem jött. A levegő normális nyomása, és ezzel egészséges oxigén szintje 1 atm., vagyis 1023 millibar. Ekkor, az egészséges ember szaturációja, véroxigén szintje 100%. A még normális szint 96%-ig van. 5000 méteren ez a nyomás, és vele az oxigéntartalom majd felére, kb. 550 millibarra csökken. Hát, ezért éreztem, hogy nem jön....
Nagyon hasznos volt a végre használható nordic walking bot. Tehát megálltam, pihentem. És ez így, apró szakaszokban fél órát. Aztán a meredek is enyhült, én is szoktam, talán a kokarágás is segített, mindenesetre egy élvezhető túrává finomodott az első félóra kínlódása. (Hoztam magammal egy apró kis véroxigén mérő kütyüt, amilyet a korházakban használnak. Otthon mindig 97-99%-ot mutatott, 60-as pulzussal. A csúcson megmértem, egyszerűen nem tudott mit mérni, nem érte el az alsó mérhető értéket. Igaz, fagy volt, és az ujjaim teljesen érzéketlenek voltak. Visszaútban a busznál, 4100-on újra mértem, akkor 75% volt, 100-as pulzus mellett.)
Tehát, egy óra múlva már élveztem, nézelődtem, rengeteget fényképeztem, igaz, szuszogva. Az utolsó párszáz méter megint meredek volt, kb. 500 méteren emelkedett 500-at magasságban is. Meredek volt, köves, és sáros.
Ahogy kezdett szabaddá válni az út, úgy erősödött a szél. A hó nem olvadt el, tehát 0 fok alatt lehetett. A felhők állapota, amikben szinte benne voltunk, nagyon gyorsan változott. Egy pillanat alatt a ragyogó napsütésből sűrű köd lett, vagy vízszintesen vágó permetszerű eső, vagy ugyanez hózáporral, mint a csúcson jött. Fel voltam öltözve, nem fáztam, csak a botra egy kesztyű elkelt volna. Teljesen el voltak az ujjaim gémberedve. De, jó érzés volt fent lenni, hisz ez azt jelentette, hogy sikerült! 20 percig nem is tudtam elszabadulni a látványtól, az élménytől, az érzéstől. Csomó fénykép, film, az majd talán felidéz valamennyit a későbbiekben is a pillanatból, megismételni, bemutatni, vagy érzékeltetni azt úgysem tudja. Leírni sem írom le. Egy sok négyzetkilométeres színorgia fentről nézve.
Visszaútban tettem egy kis kitérőt, akkor már bírtam szusszal, megnéztem egy másik magaslat mögött levő tiszta vörös völgyet, az a kiírás szerint a Rouge Mountain volt. De, már nem volt rá idő. Visszaútban, a lejtő már sétagalopp volt, két méterre ott legeltek a bohókás fejű alpakák, rengeteg kutya volt, rohangáltak, egyiknek sem volt légszomja. Néha a felhők közül kivillant a szomszédos Aunzangate fenséges, hófödte csúcsa a maga 6400 méterével. Virágokat fényképeztem, amik fittyet hányva a zord magasságra teljes pompában nyíltak, és végül ezek miatt sikerült elkésnem. Nem sokat!
Visszaútban lecsorogtunk a Halál-úton, és visszatértünk a reggeli étterembe, most egy nagyon gazdag, svédasztalos ebédre. Pilledt volt mindenki, nem sok szó hangzott. Még hátra volt a délutáni csúcsban egy jó kétórás út Cuscóba, ahova négy után gurultunk be, kellemetlen, aprószemű esőben, amit az erős szél szinte vízszintesen vágott. Rögtön az jutott eszembe, hogy Esőisten siratja Böde Lacit. Mert holnap elmegy.
Mára már csak egy zuhany, egy churro vacsorára, fényképek feltétele, és a napló fért bele. Fáradt vagyok, nagyon, de ez a nap egy méltó, gyönyörű zárása az útnak. Holnap ébredés után csomagolás, és elindulok haza. Először egy 22 órás busz Limába, péntek estétől egy 13 órás repülőút Amszterdamba, szombaton és vasárnap korareggel kétszer 3 óra repülő Pestre, majd két óra vonatozás után, vasárnap délután Szeged. Addig ágy már nem lesz alattam, tehát a mait ki kell élveznem. Nem hiszem, hogy útközben lesz napló, majd otthon beszámolok a hazaútról, és áttekintem az utat, mikor már ülepedtek a dolgok.

 

24. nap, április 4. csütörtök.

 

Igaz, úgy láttam, hogy útközben nem lesz írás, de hét órája ülök a buszon, még 15 hátravan, tehát abszolút ráérek. Reggel megint korán mocorgott a szoba, hat óra körül én is felébredtem. Heverésztem még, vegyes érzelmekkel döbbentem rá, hogy ma indulok haza. Vegyes, mert hazatérni mindig jó. Ugyanakkor egy csodálatos álomból felébredni bizony néha nehezen akar az ember. Olyankor szorosra csukja a szemét, hogy még pár percet maradhasson az álomban. Mert ez a szűk négy hét nekem az volt. Nagyon messze eljöttem, egy másik világba, de legalábbis a világunknak egy teljesen másik, ismeretlen szegletébe. Ennek ellenére, - és ez is olyan, mint az álmunkban szokott lenni – a legelső pillanattól kezdve sajátom volt ez a világ, természetesnek éreztem, hogy én most ebben vagyok, jól éreztem magam benne, a helyemnek tekintettem és élveztem.
Otthon is jó alvó vagyok, (amikor nem kell megküzdeni a hét óra időeltolódással, és az időnként visszatérő magassági betegséggel) és mindig szépet álmodom, jó kimenetellel. Amibe jó visszaaludni. Sokaktól hallottam már, hogy rémálmai vannak, rosszakat álmodik, én soha.
Tehát, most van az ébredés. Fél nyolckor lementem reggelizni, elköszöntem a „mágyár vágyok” kis indián lánytól, és Artúrtól, az éjszakai recepcióstól, aki akkor ment haza. Este megkérdezte, mikor jöttem be, hogy hol lakom Magyarországon. Párszor lebetűztem neki, de amikor egy spanyol és egy „szögedi” akcentusú angol közös nevezőre akar jutni, abból semmi jó nem sül ki. Végül bementem a pult mögé, és beütöttem a Google-ba. Reggel mondta, hogy „körbenézett” Szegeden, nagyon szép város, mindent elolvasott és megnézett róla, nagyon tetszik neki. Természetesen meghívtam egy viszont látogatásra, és egy halászlére. Jót nevetett. Mondtam neki: ne nevess, féléve még én is vicc kategóriába soroltam volna, ha valaki azt mondja, hogy Cuscoba jövök. És tessék!
A csomagolásnál oda kellett figyelni, és átgondolni mindent kétszer. A buszon elveszik a nagy hátizsákot. Tehát a kicsiben kell hoznom, amit a 22 órás útra szükségesnek vélek. A repülőre szállás előtt átöltözöm, kéznél kell lenni mindennek, legalábbis felül, könnyen elérhetően. A busz biztos késni fog, nem lesz sok idő átmenni a repülőtérre. Induláskor láttam, hogy nem is a Plaza Nortéra érkezik, ahonnan indultam, és ahonnan nyílegyenes, negyedórás út vezetne a reptérre, hanem a Javier Pradora, egy másik buszterminálra délen, a város másik felén. Újratervezés. Majd a Moovit segít, okos megoldásokat szokott adni.
Azért összeállt. Lezuhanyoztam, az vasárnapig most elmarad, felöltöztem, felmálháztam magam, és elindultam. Gyönyörű idő, bárányfelhős kék ég, a tegnapi esőnek már nyoma sem volt. A főtéren egy lányt megkértem, fényképezzen le búcsúzóul az inka-szobros szökőkút előtt. Lassan ballagtam, még nagyon időben voltam. Még mindig találtam újdonságot útközben, egy monumentális falfestményt az inkák történelméről, vagy egy másik hatalmas piaccsarnokot, igaz, itt kizárólag szuvenírt, ajándéktárgyakat, emlékeket árultak, de azt rengeteget. Én már bevásároltam.
Olyan ügyesen sikerült beosztani a pénzemet, hogy az utolsó előtti perui reggelemre 15 sol-om maradt. Ez ugye 1300-1400 ft. Nem sok. Vizet hoztam a kistáskában két litert, jól bereggeliztem, vacsorát, holnap reggelit adnak a buszon, holnap vacsorától a KLM agyon etet-itat. Tehát ma ebéd, holnap ebéd, és a busz transzfer ára. Ez kell, hogy kijöjjön a 15 solból. A mai ebéd 3 banán volt, az utcán vettem gyümölcsárustól, 1 sol volt. A buszterminálon ettem meg, bőven elé volt, hatkor már hozták a vacsorát.
A beszállítás rendben ment, nem teltházas a busz, mellettem megint nem ül senki. Indulás előtt még szenvedtem egy kicsit a repülők becsekkolásával. Olyan rendszer van a KLM-nél is, hogy ha nem veszel helyet magadnak, (sok ezer, hanem tízezer Ft) akkor csak az indulás előtt 36 órával nyílik meg az online chek-in. A Ryanairnál ez 48 óra. A szállóban még nem engedte, sőt, csak 14 órakor nyílt meg, 30 órával az indulás előtt! A busz indulása pillanatában, már a buszon sikerült. De legalább előre kaptam helyet, ablak mellé! A Madridit is sikerült, bár annak a beszállókártyáját csak az Amszterdami leszállás után küldik a telefonomra. A Ryanairt meg csak Madridból tudom, igaz, ott lesz rá egy egész éjszakám.
Cusco-ból kivergődtünk, és nekivágtunk az Andoknak. Sötétedésig, kb. hatig jól ellehetett nézelődni, volt mit. Kelet-nyugati irányba szeljük át, 3 megállóval. Az elsőt már nyolc körül letudtuk, Abancay-ban cserélődött pár utas. Hajnalban Nasca, majd reggel Ica, aztán Lima. Megint megerősödött bennem, hogy a peruiak szenzációs sofőrök. Olyan veszett szerpentineken, hajtűkanyarokon fűzték át a hatalmas emeletes buszt, hogy félelmetes! Érdekes módon szinte végig volt net, saját is, wifi is. Így tudom követni az utat, nézni a GPS magasságmérőt. Többször kapaszkodtunk már 4000 méter köré, mikor egy-egy hágón átkeltünk. Nagyon sokat fényképeztem, filmeztem, gyorsan telt az idő. A sötétedés óta lelassult. Megnéztem egy feledhető filmet, mindjárt fél 11, valószínű lassan leengedem az ágyat, és alszom. Már szinte mindenki azt teszi.

 

25. nap, április 5. péntek.

 

Nem volt túl jó éjszakám, dehát ezt egy buszos utazáson ne is várja az ember. Megágyaztam, de azért csak nem olyan, mint egy igazi ágy. A motor közvetlen mögöttem volt, az is zaj, de az igazi baj az állandó mozgás volt. A szerpentineken egyfolytában jobbra-balra vágódik az ember, a hirtelen lassítás, gyorsulás is átmozgat rendesen.
Háromnegyed hatig erőltettem, amolyan félálomban, aztán felhajtottam az ágyat, világosodott, lehetett nézelődni. Meglepődtem azon, hogy szinte végig – és ebben az OSMand térkép is megerősített, amivel az utat követtem – az út mellett vannak települések. Néha csak pár ház, néha pici falu, vagy kisváros. Az előzőekben már írtam, hogy Limában az általunk megszokott KRESZ-táblaerdő nincs. Vidéken hasonló a helyzet, egy figyelmeztető tábla van, és ez a fekvőrendőr előrejelző, valamint a pontos helyét jelölő tájékoztató tábla. Fekvő rendőrből pedig talán még több van, mint húsvérből, pedig azok is rengetegen vannak. A legapróbb település előtt, a falvak átmenő utcáin több helyütt is, iskolák előtt, stb. rengeteg van. És nem olyan kis apró aszfalthiba, meg van csinálva rendesen. A buszok is mind előtt padlófék, lassan átzöttyen rajta, aztán padlógáz a következőig. Viszont ha picit gyorsabban megy rá, akkor az utas felemelkedik az ülésből, ha nem veszi észre, szerintem elszáll. Ez, mindenesetre nagyban csökkenti az út monotonitását.
Rendőröket emlegettem. Valóban rengeteg van/volt belőlük. És érdekes, hogy szinte minden lámpáskereszteződénél ott vannak, hogy felülbírálják a lámpa működését. És nem egy van, hanem négy-öt, a kereszteződés szinte minden irányában. Szájukban a síp, és egymás füttyébe vágva éktelen hangzavart tudnak csinálni. És néha káoszt. Egyszer akartak csak kivasalni, a Cuscoi piac mellett. Kereszteződés, öt bejövő úttal. Négy rendőr. És zebra, meg lámpák. (Bár, zebrának sehol, semmi szerepét nem tapasztaltam.) Zebra előtt vártam soromra. Zöld lett a lámpa, a túloldalon levő füttyentett, hogy mehetünk. A felénél aztán, derékba kapott egy két sávos kocsisor, amit a pirost felülbírálva, a másik elengedett. És a sofőrök nem ismerik ilyenkor sem a féket, sem a zebrát, csak a dudát. És én cikáztam a kocsik között, hogy elérjem, és megéljem a túloldalt. Ahol a rendőr kedvesen mosolygott. Ja, és még azt nem mondtam, hogy ezek sárga mellényes, (bukósisak, napszemcsi, esőben is) forgalomirányító motorosrendőrök, és nem túlzás, 90%-ban fiatal nők. Én férfit nem is láttam. Vagy csak nem figyeltem...
De, üljünk vissza a buszra. Néha felnéztem a benti kijelzőre, 30-35-el kanyarogtunk legtöbbet. Érdekesség, hogy a Sur del Cruz társaság irodáiban láttam plakátot, hogy figyeljük, és jelentsük, ha a gépkocsivezető átlépi a 90-et. Nem is tették. 88-89 volt, 90 nem. Fő a biztonság. Igaz, most is késtünk másfél órát. De, senki nem reklamál. Ebbe az is beletartozik, hogy pl. kora reggel megálltunk egy szabvány, útmenti büfésor mellett. Még szinte mindenki aludt. Álltunk, semmi okot nem láttam rá. Aztán pár perc múlva csak kinéztem, hát a sofőrünk ott udvarolt az egyik büfében a kiszolgáló lánynak, az főzte neki a teát vagy kávét a termoszba, készített nekik reggelit, (két sofőrrel járnak) amit szépen becsomagolva hozott vissza. Negyed óra. De, nemcsak a biztonság, a nyugalom is fő.
A látnivaló nagyon ellentmondásos volt. Az Andokból lecsorogva, Nasca városka után kezdett világosodni. Akkor már a sivatagban téptünk. És tényleg csak homok, néha tükörsima, másutt buckásabb, a ködös távolban hegyek. És ebben a holdbéli tájban laktak. Magányos tanyák, (ha lehet annak nevezni egy, a semmiben álló rostlemez, vagy hullámlemez bódét) vagy ilyenek, de 30-40 egybeépítve, szorosan az út mellett, arra nyitva. Szürrealista látvány volt. És éltek benne, mozogtak, főztek az ajtó előtt, és sokan. Sok helyt asztalon kirakva négy kóla, odébb egy rozoga asztal, négy szék, és házikoszt. Általunk elképzelhetetlen életek is vannak.
Elég sokat filmeztem. Az óceánhoz kikanyarodva hatalmas telepek sorakoztak az út és a part mellett. Hullámlemez tetejű hodályok, az oldaluk fekete fólia. Mellettük lábakon álló hatalmas takarmánysilók. Idővel rájöttem, ezek baromfinevelő telepek. De rengeteg. Bár, akárhol ettem, az alap mindenben a pollo volt, a piacon hegyekben állnak a bontott csirkék. Kell is a rengeteg csirke, tyúk. Hogy aztán mivel nevelik fel, az szerencsére rejtély.
Jöttek sorban a kisebb-nagyobb helyek, növekedett a forgalom. Az út tele volt hatalmas csőrös kamionokkal, ezek a monstrumok bonyolítják az ország szállításának legnagyobb részét. Vasút, pontosabban összefüggő vasúthálózat nincs. Elszórtan van egy-egy sindarab, amivel én mentem pl. Machu Picchura, ez a szál bevezet Cuscoba is, sőt, a városon belül láttam kettős, tehát keskeny és normál nyomtávú vágányrészt is, de a személyszállítás ebben ki is merül. Be lehet fizetni luxusvonatokra, luxusellátással, ad hoc indulással, de menetrendet, rendszeres járatot nem látni. Tehát, marad a kamion. Rengeteg.
Jött Ica, pár leszálló, aztán Pisco, San Vicente, Mala, közeledtünk. A tengerpart eleinte kihalt, aztán bádogvárosos, majd szerény lakóparkos, aztán Limához közeledve mind több pénz sütött ki a házakból, üdülőkből. Nagy részek le és körbe voltak zárva, hatalmas tervek látszottak az út menti plakátokon, és valós, nagy építkezések is zajlanak. Nagy lakóparkok, üdülőövezetek készülnek. Példának itt a már említett tizenkilométeres Lima-i építkezés a parton, ami alapvetően szabja át a város arcát. Szívesen megnézném a környéket mondjuk 10 év múlva.
Majd, befutottunk a fővárosba. Itt is a végletek, az ellentétek pár száz méteren belül. A nyomornegyed bádogházai után a Javier Prádo sugárút eleganciája. Mert igenis, van Limának Mirafloresen kívül is szép, rendezett, a kornak megfelelő, bármelyik világvárosba illő negyede, városrésze, nem is egy.
A csomagkiadás időrabló volt, a terminálon nyüzsgő forgalom volt. Végül megkaptam, és kiléptem a perzselő melegbe. Felhőtlen kék ég, szél sem rebbent, nagyon meleg volt a Cuscoi induló öltözetben. A repülőtér eléréséhez telefonos segítséget vettem igénybe, a Moovit alkalmazás mintaszerűen, kézen fogva vezetett. A távolság 15-18 km. ez gyalog nem üzlet. Két busszal, egy átszállással viszont a bődületes csúcsforgalomban is másfél óra alatt itt voltam. 2x150 méteres gyaloglással.
A bejáratnál az érkezésnél tapasztalt tömeg, káosz. Egy utcai árusnál a maradék solomon még megejtettem egy gyors helyi ebédet, érdekes kombináció volt, főtt krumpli, főtt kukorica, főtt tojás, házi sajt, és valami szósz. De ízlett, elpucoltam mind. Aztán bejöttem, páran leakartak venni, hogy tud olcsó repülőjegyet, meg VIP várót és hasonlók, de ezt már tudom kezelni. Sok belföldi járat miatt jó nagy a tumultus. Baráti tanácsra a kokaleveleimmel nem kísérleteztem a beléptetésnél, előtte még csendben elrágcsáltam őket, egy keveset kidobtam. Megvolt a szigorú biztonsági ellenőrzés, cipőlevétel, minden, de a hátizsákommal így is félreállítottak, és kipakoltak mindent. Rendben volt, vissza is pakolt, kész! A kis hátizsákot a röntgen után meg sem nézte. Én is csak idebent jöttem rá, hogy benne maradt egy literes ásványvíz.... Legalább van mit innom a várakozás közben. A négy hét után 3 sol maradt a zsebemben. Ki volt számolva jól.
Most mind zsibbadtabban várom a beszállást, lehet hogy most nem lesz gond az alvással. Otthon most éjjel egy óra van, háromkor szállunk fel, és délután négy előtt érünk Amszterdamba. Szoros, alig több mint egy órás átszállás, és még este Madrid. Mára ennyi.

 

26. nap, április 6. szombat.

 

Este, vagy talán az itthoni hajnalban eljött a becsekkolás. A KLM is leellenőrzött mindent, ami kb. négyszáznegyven embernél nem is olyan egyszerű és gyors. De, csak feljutottunk, és indulási időre. Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy a pár repülésem, és pár repülőterem (nem csak a mostani) között még nem találkoztam a budapesti sétálós gyakorlattal sehol. A fapadosokra is vagy gurulófolyosón lehet feljutni, vagy busszal visznek. Nálunk tisztában vannak a gyaloglás egészséges mivoltával.
Tehát, fent voltunk, és kigurultunk a starthelyre. Ott megálltunk és vártunk. Fél óra múlva bemondta a kapitány, hogy egy Kolumbia-i gép a felszállópályán műszaki hibát szenvedett, így még azt be nem húzzák, minket egy parkolóhelyre küldtek, ahol ismeretlen ideig várakozunk. 2 óra lett belőle. Nem örültem, mert az amszterdami repülőtéren másfél órám volt a leszállás és felszállás között. Ebből lejön az indulás előtti kapuzárás 20 perce, és a Schiphol egyik rossz gyakorlata.
Általában a repülőtereken azoknak az utasoknak, akik tranzitálnak, tehát nem hagyják el a repülőtér területét, van egy olyan transzfer folyosójuk, ahol csak becsekkolnak a tovább menő járatra, és nem kell újra a biztonsági ellenőrzés procedúráján átmenni. Ami, nagyon időrabló tud lenni... Itt érkezés után egy hosszú sor a beléptetésnél, útlevél vizsgálat, ujjlenyomat, kérdezés, stb. Ez min. 1 óra. Tehát, a csatlakozásom már a felszállás pillanatában, 13 óra távlatában reménytelennek tűnt. Különösebben nem aggódtam, hiszen Madridban volt egy 10 órás szabad terem, abba sok minden belefért. Mivel a KLM jegyem Lima-Madrid viszonylatra szólt, biztos voltam benne, hogy a légitársaság talál megoldást.
Teltházas gép volt, én az ablak mellett kaptam helyet, de nem örültem neki, mert éjszaka úgysem gyönyörködöm a sötétben, és ha kiakarok menni, akkor két alvó embert fel kell ébresztenem. Márpedig, egy 13 órás úton ki kell menni! Már csak mozogni is. A mai áldozatok mellettem egy perui mami volt, a folyosóülés szerencsés gazdája pedig egy kínai srác. Ő már a felszállásnál stresszelt, mert kb. annyi ideje volt átszállni a tovább menő Shanghai járatára, mint nekem. A jegyét mutogatta a stewardesseknek, de csak kínaiul beszélt, így nem nagyon jutottak dűlőre. Szerintem jobban járt, ha lekéste, mert rögtön még egy kb. ugyanennyi utat végig ülni, hát az már szadizmus. Nem tudom mi lett vele, de ilyenkor a légitársaság szállodába viszi a másnapi járatig.
Induláskor az összes rolót lehúzatták az ablakokon, és így, mesterséges éjszakában jöttünk kb. a Brit-szigetekig, holott a napfelkelte az indulás után kb. 6 órával, az óceán fölött szembejött. Gondolom, ezzel a biológia ciklust, az éjszakát, és az alvás lehetőségét akarták biztosítani. Indulás után nem sokkal bőséges vacsora, majd lámpaoltás. Olvastam még egy ideig, bóbiskoltam is közben, de alvásnak nem volt nevezhető. Bezzeg a perui mama békésen hortyogott, a vállamra hajtott fejjel. (De, nem lett randi belőle.) Párszor függőlegesbe segítettem, de mindig visszatért. Most vettem észre, hogy a hosszútávú bezártságnál, a 13 óránál kevesebb a tűréshatárom. Buszoztam már többször is 30-36-ot, de állítom az kényelmesebb volt, a maga 4 óránkénti megállásaival, az átmozgatás lehetőségével. Most konkrétan majd leszakadt a lábam, derekam, vállam, úgy fájtak, és nem volt tér változtatni a helyzetemen. Plusz, buszos útnál is előfordult, pár óra alatt bevizesedik, megdagad az alsó lábszáram. Most is így volt.
10 óra utazás után lámpagyújtás, néhány helyen már redőny-felhúzás, jött a reggeli. Limában, az indulásunk helyén reggeli fél 7 volt, a ragyogó nap, és az európai óra szerint du. fél 2. Groteszk dolog ez... Ettünk, ittunk, kávéztunk, majd elkezdődött a sorbanállás a mosdók előtt. Hiába van 8 belőle, ennyi embernek kevés. A férfiak tényleg csak funkcionálisan, max. 2 percig használták, a hölgyek viszont a kis neszesszereikkel álltak sorba, teljes make-upot csináltak, Amszterdam szépnek lássa meg őket. A lényeg, én jókor mentem, kettőt vártam, de nem fogyott el a sor a kapitány felszólításáig, hogy a landoláshoz mindenki üljön le, és kösse be magát. A leszállás varázslatosan szépen ment, főleg, ha az ember belegondol, hogy egy 300 tonnás monstrumot kell letenni úgy, mintha tojást tennénk le. És beszálláskor megszámoltam, 17 főnyi személyzet van a gépen.
Földet értünk, és az eredeti indulásomig volt fél óra. A terminál méretét tekintve is reménytelen. Már terveztem, hogy miként és hol kezdem az intézkedést, mikor az életre kelt telefonom SMS-t jelzett. Ily módon is, de még egy tegnap, nemsokkal az indulás után elküldött emailben is értesített a KLM, hogy nagyon sajnálják, de egy rajtuk kívülálló ok miatt késik a gépem, nem érem el biztonságosan a csatlakozást, ezért átfoglalták a helyemet egy másik, később induló Madrid-i járatra. Igaz, nem az övék, de az a két és fél órás út, mindegy mivel.... A járat egy spanyol légitársaságé volt, az AirEurópáé volt, nem utaztam még velük, kicsit fapados, de ideértünk.
Most Madridban, a hatalmas, (mint Laci Barátom minősítette, kisvárosnyi) Adolfo Suarez Madrid-Barajas repülőtér várójában ülök, írok, és várom a reggelt, meg a Ryanairt. 2 óra, most már vasárnap hajnal, Limában még este 7. Össze vagyok még azért rendesen kutyulódva... Terv szerint 6.10-kor indul, 9.20-kor érkezik. Délre Szegeden vagyok. Itt éjjel semmi nincs nyitva, már kifosztottam az automatákat, vacsora, víz, (később vettem észre, hogy itt ivócsapok vannak, és jó, iható a víz, de ugye a megszokás...) és, persze kávé. Kokát, rágcsálni nem hoztam magammal.... Jók az étel-ital automaták, mert mind megy bankkártyával is.
Tehát, eltelt a 27 nap, véget ért a nagy kaland. Összegezni, értékelni nem hajnalban, hullafáradtan, 54 órás út után, (65 közben, mert annyi lesz a vége) kell, hanem egy hét múlva, mikor ülepedtek a dolgok, kicsit távolabbról, reálisabban értékelem az élményeket. Most csak azt tudom mondani, hogy hatalmas élmény volt, benne van életem négy legjobb és legnagyobb kalandjában. Bár szorosan véve megfordultam már az Afrika-i kontinensen, voltam, sőt kerekeztem földrajzilag Ázsiában, de azért az útjaim, a túrák jórészt Európában zajlottak. Az igazán mélyre behatolás egy másik kontinensre, az eddig váratott magára. Dél-Amerikát mindig is egy tőlünk távoli, idegen, a mienktől teljesen eltérő kultúrájú, kicsit vad, kicsit félelmetes, kicsit rejtélyes világként tartottam, de mondhatom, tartjuk számon itt Európában. Az ember mikor mélyebben belemerül a történelmébe, a rejtélyes, nagytudású, nem is olyan régen élt ősökről olvas, aranyról, dzsungelekről, indiánokról, különleges állatokról, vagy éppen bűnről, kábítószerről, emberrablásokról hall napjainkban, akkor pici borzongással készül, és utazik oda. Aztán odaér, és legelsőnek azt veszi észre, hogy ott is emberek élnek. Különböző színvonalon, nagyon nagy mélységekben és nagyon nagy magasságokban, de emberek, akik ugyanúgy azért küzdenek naponta, hogy megéljenek. Hogy egyenek, igyanak, igényeik szerint szórakozzanak, legyen fedél a fejük fölött, hogy túléljenek. De az rögtön szembe tűnt, hogy ezt nem görcsösen, nem fogcsikorgatva, egymást lenyomva, dühösen teszik, hanem szinte szórakozásként, az élet természetes velejárójaként, talán meglepő, de egymást tisztelve és segítve, és ami a legfőbb, vidáman és mosolyogva teszik. Óriási eltérések vannak a szokásaink, a módszereink, a „hogyanjaink” között. Amik előtt első pillanatban meghökkenve áll az ember. Aztán, ha többször, rendszer szinten találkozik ezekkel, akkor azt veszi észre, hogy jé, ez működik, sőt, jól működik, és nagyon sok esetben be kell vallani magunknak, hogy jobban, praktikusabban mint nálunk. Talán, az egyszerűsége miatt.
Nyomornegyedeket is láttam, lehet azt mondani, hogy a világon már hol nincs? De itt sem ijesztő, hanem mosolygós, egyszerű, de semmiképp sem félelmetes embereket. A tisztaságról már írtam. Amikor az ember eljut odáig, hogy bárhol, bármilyen egyszerű utcán, bármilyen egyszerű ember kezéből bátran és bizalommal elfogadja a számára néha ismeretlen összetevőkből készült ételt, és azt élvezettel, jóízűen megeszi, akkor már elérkezett az itteni élet megértésének küszöbéhez. Én, nagyon gyorsan tudtam erre a szintre akklimatizálódni, nagyon gyorsan tekintettem otthonos befogadó közegnek a környezetemet. Eddig az emberekről beszéltem. Amit Peru, mint természeti látnivalót nyújt, az megint csak páratlan. Az Andok fenséges óriásvonulata, (a Föld leghosszabb, 7000 km-es hegysége!), az esőerdők, a dzsungel ( Dél-Amerika dzsungelei majdnem Európa méretűek!) a hatalmas folyók, a természetnek olyan érintetlennek tűnő megnyilvánulásai, amiből mind kevesebbet talál a „civilizált” ember. (És rosszkedvűen valljuk be, hogy mind kevesebb igénye is van rá.) És, még lehetne sorolni, hogy miért örülök, hogy ezt láttam, hogy megéltem, hogy megtettem. Legszívesebben azt írnám le, hogy ezt mindenkinek látnia kellene, de Isten őrizzen! Számtalan elrettentő példa van arra, hogy mi lett abból, amit az Ember megnézett. Ez, így a jó, ahogy most (még) van. EZ DÉL-AMERIKA!